See you in the past - Várlak a múltban

2. fejezet - 3. rész

Szerencsére a fénylény az este folyamán nem jelentkezett többet, William pedig ígéretéhez hűen valóban mellettem maradt. Amikor az Abbot's Ford a színpadra lépett, azt hiszem, jobban meghatódtam az énekes Kyle közelségétől, mint az átlag rajongó tinilányok. Hiába, én már tudtam valamit, amit ők ekkor szerencsére még nem.

Will az este végeztével valóban hazakísért a nagyi házához. A kertkapu előtt ácsorogva még percekig beszélgettünk, aztán egy régies meghajlással búcsúzott és maga is hazaindult.

Beléptem a kertkapun, aztán elbújtam az utcafront elől a sövények takarásában. A besötétített, emeleti ablakokból ítélve a nagyi már nyugovóra tért. Ugyan nálam volt a lakáskulcs az előző idősíkról, jobbnak láttam, ha megpróbálom most, a holdfényben állva kideríteni, visszatérhetek-e az ugrás előtti jelenbe. A nagyi úgy tudja, hogy Seattle-ben maradok, és feltenne néhány kéretlen kérdést, hogyha megpillantana.

Reszketve emeltem ki a zsebemből a szobrot. A görög férfi titokzatosan nézett engem, kezében az órán lassan pörgött az idő. Megpróbáltam kihúzni a pöcköket, és kétségbeesetten az ajkamba haraptam, amikor a selyemkesztyűben az ujjaim minduntalan lecsúsztak róluk. Végül mély levegőt véve megszabadultam tőlük, aztán újra próbálkoztam.

A hónapokat állító pöcök először aprót mozdult, de aztán konokul a helyén maradt. Ez a kicsi diadal azonban megadta a biztos tudatot, hogy amíg a múltban vagyok, lehetséges visszaugranom a jövőbe - arra a síkra, ahonnan elindultam. A zsebembe gyűrtem a kesztyűmet, aztán vicsorogva újra nekiestem a szobornak. A figura fekete szeme lassan tágulni kezdett, magába nyelve a holdfényt, erőt gyűjtve arra, hogy engem is magával vigyen.

- Nem félemlítesz meg! - mordultam fel, aztán felmarkoltam az egyik kesztyűmet, és a szobor fejére húztam.

A pöcök szinte azonnal engedett a nyomásnak.

Mindet kirángattam a helyéről, aztán vigyázva visszatekertem a számlap összes értékét nullára. Lassan, mély lélegzetet véve tuszkoltam őket vissza a helyükre, és reszketve vártam a gyomorforgató forróságot.

A visszaúton jeges hideg mart belém, azt jósolva, hogy nem is a jelenem, hanem az univerzum egyik távoli pontja felé tartok, ahol abszolút nulla fok uralkodik. Ahol az elemi részecskék mozgása is leáll, én pedig szétesek testtel-lélekkel, megfizetve azért, hogy az idő hatalmával kezdtem el játszadozni...

A hűs, októbervégi levegő kellemes tavaszinak adta át a helyét. A nap nemrégiben bukott alá a hegyek mögött, de még nem volt szükség az utcalámpák sárga fényére. Megkönnyebbülten lélegeztem, bár a többi kétely szinte azonnal elöntött: hányan vagyok ezen az idősíkon?

Sose vagy egyedül...

Ijedtemben leejtettem a szobrot, ismét a fülemre szorítottam a tenyeremet, és körülnéztem. A fénylény nem volt sehol, a szobor pedig élettelenül hevert a fűben.

Jöjj hozzám!

- Hagyj... békén... - nyöszörögtem magam elé, aztán sóhajtva felmarkoltam a szobrot. A visszaút előtt hatalmasra táguló szemek ezúttal teljesen visszahúzódtak, és az alak önmagához hűen, elrévedő tekintettel meredt maga elé.

Újra körülnéztem, aztán végül a szoknyámat megemelve visszaindultam a házba. A különös szavak nem csökkentették az idegességemet, így belépve körülnéztem szinte minden helyiségben.

A ház szerencsére pontosan ugyanúgy festett, mint néhány másodperccel az előtt, hogy elhagytam a halloweeni buliba indulva. Mindössze magamat éreztem egy kicsit mocskosabbnak most - a párás teremben beleizzadtam a ruhába, és nem lettem volna meglepve, hogyha a hajamból cigarettafüst szaga is áradt volna.

A nagyi szerencsére bezárkózott a szobájába - a közös sorozatnézés után mindig ezt tette -, így az ő kellemetlenkedő kérdéseitől nem kellett tartanom.

Teletöltöttem a kádat meleg vízzel, és engedtem magamnak néhány perc relaxációt.

Keress meg!

Összerezzentem, amikor ismét hallottam a hangot.

Mi?

Hogyan?

Ugye nem...?

Mint ahogy korábban mindig, ezúttal is egyedül voltam a helyiségben.

Milyen perverz alak ez, hogy már ilyenkor is leskelődik?

- Menj el... - leheltem alig hallhatóan magam elé.

Kincset adtam neked...

Kincset, na persze. Mégis, valamilyen szinten igazat kellett adnom neki. Az, hogy láthattam Kyle-t élőben a koncerten, mielőtt elhagyta volna ezt a világot, valóban kincsnek számított.

Adhatok még többet is... A hang ezúttal kedvesen és megértően szólt hozzám.

- Nem... nem kellesz...

Neked adhatom az egész múltat.

- Nem. Jó itt nekem!

Tényleg jó itt? - tette fel a belső hangom ugyanezt a kérdést.

Nem feltétlenül voltam rossz helyzetben.

De tudtam, hogy el fog jönni az egyetemi jelentkezés ideje, és a gondolatra nagyot nyeltem.

Régész, történész. Mindenki le akart beszélni róla. A családom ezzel kapcsolatban világosan látta a jövőmet: mindannyian azt vizionálták, hogy egy gyorsétterem-lánc konyháján végzem majd, és esténként, alvás előtt szomorúan simogatom majd a hasztalanul megszerzett diplomámat.

De a fotózás sem jó megoldás. A gondolattól, hogy valakik újból ítéletet mondanak a képeim felett, görcsbe rándult a gyomrom.

- Nem kell nekem a hatalmad - mormoltam magam elé, és mély levegőt véve teljesen hanyatt merültem a vízbe. Williamhez holnap nem mehetek füstszagú hajjal.

Neked adom az egész időt - suttogta a hang, és tudtam, hogy az ajánlatot véresen komolyan gondolja.