See you in the past - Várlak a múltban

4. fejezet - 3. rész

Miután teljesítettem a kötelező jellegű konyhai segítséget, volt még néhány órám a vacsoráig, így a fotók utómunkázására hivatkozva bezárkóztam a szobámba. Láttam a nagyi tekintetén, hogy jobban örült volna, hogyha még a desszert elkészítésében is segítettem volna, de az ügyem nem várhatott.

A vacsorai előkészületekből viszont tényleg jobbnak tűnt kimaradnom, ugyanis szeletelés közben három krumpli is gránittá alakult a kezemben, és nem akartam a nagyinak magyarázkodni, hogy miért haladok ennyire lassan.

Mi a gondja Lucasnak Andrew-val? Miért figyelmeztetett, hogy tartsak titkot előtte?

A máskor egyenesen őrületbe kergető suttogása ezúttal távol maradt. Hiába vettem kézbe a szobrot, még úgy sem sikerült elérnem, hogy megszólaljon a fejemben.

Holott biztosra vettem, hogy figyel. Hogyha eddig nyomon követett mindent, amit csinálok, mi üldözné el éppen most?

Végül mély sóhajjal kibillentettem a pöcköket a helyükről. Az asztalkutya - habár nem volt torka, hogy így tegyen - halkan felnyüszített, amire feltartott mutatóujjal csendre intettem.

Válaszokra van szükségem, mégpedig minél előbb. Lucas azt mondta, hogy a múltkori ugráshoz képest száz évvel korábban egyszer már találkoztunk - ezek szerint, hogyha beállítom azt az idősíkot, kénytelen lesz megválaszolni a kérdéseimet.

Lassan kezdtem kifogyni a múlthoz illő ruhákból, de szerencsére találtam egy szettet, ami körülbelül annak az érának a divatját követte. A frizurámmal és a sminkemmel nem foglalkozva belebújtam, aztán beállítottam a megfelelő időpontot.

A konyha mellett észrevétlenül kisurranni nehezebb feladat volt, mint amire előzőleg gondoltam. A nagyi éppen kétségbeesetten keresgélt egy hozzávalót, és szélviharként, korát meghazudtolva suhant fel-alá. A fal mellé lapultam, és csak akkor szaladtam át a konyha előtt a bejárati ajtó irányába, amikor már biztos voltam benne, hogy ismét a sütő körül sürgölődik.

Kisétáltam a fa elé, bal kezemmel rámarkoltam a szoborra, és egyesével visszatoltam a pöcköket a helyükre. Amikor az utolsó is kattant, felkészültem a felkészülhetetlen rosszullétre.

A fájdalom szinte azonnal jelentkezett. A szobor felforrósodott a kezemben, de az ujjaim valósággal rátapadtak; akkor sem tudtam volna elengedni, ha szerettem volna. A fejem búbjától a kislábujjam körméig mindenem hasogatott, azzal fenyegetőzve, hogy kiugrik a testemből, a korábbi helyéről, magával húzva a többi molekulámat is, amíg szét nem esek atomszálakra.

Amikor megérkeztem a múltba, térdre rogytam ugyanazon a mezőn, ahol tegnap is jártam. A hányingerem alig csillapodott, és hosszú percekig a fűbe rejtőzve kapkodtam levegő után.

Ez minden ugrással csak rosszabbá vált, és ebben a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy azzal függ-e össze, hogy gyakrabban használom a szobrot, vagy pedig a választott időponttal.

Túlélnék-e egy sokkal messzebbre vezető ugrást?

Igyekeztem összeszedni magamat, majd a hegyi ösvény felé siettem. Reménykedtem benne, hogy Lucasnak igaza van, és valóban különleges eseménynek lehetek tanúja, amiért megérte idejönnöm.

Talán holnap a múzeumban még kiegészítést is tudok írni ahhoz, hogy mire használhatták a szemes érmét.

Telefont vagy zseblámpát ezúttal sem hoztam magammal, így az első lépések után halkan szitkozódva tapogatóztam a barlang sötétjében. Mozdulatlanná dermedtem, amikor odabentről kántálás hangja ütötte meg a fülemet. A legfőbb beszélő zengő basszusába beleremegtek a falak, és a követők ijesztő kórusban feleltek. A szoknyámat felcsippentve, lábujjhegyen lépdeltem előrébb, és belestem a szertartás termébe.