haláltörténetek.

Beszélgetés Abhof Kristóffal

Az ágyon ültem, lábam felhúztam, térdeimet pedig átkaroltam kezeimmel. Abhof Kristóf a falnak támaszkodva állt, s engem bámult. Egy gúnyos vigyor látszott arcán, míg kezét maga előtt keresztbefonta.
Ránéztem, majd felvontam a szemöldököm.

- Most mi van? - kérdeztem rá, ezzel kezdeményezve a beszélgetést.

- Ezt inkább mondd meg te. Mi bajod van? - nézett engem. Pislogás nélkül nézett, és csak állt, gúnyos mosollyal, tekintettel.

- Semmi - mondtam egyszerűen. Tényleg nem volt semmi.

- Semmi - ismételte meg nevetve a válaszom. - Nem úgy tűnik. Nem vagy ideges?

- Miért lennék? - vontam össze a szemöldököm zavartan.

- Gyakran az vagy, most is úgy nézel ki. Biztos minden jó? - erőltette a saját igazát, bennem pedig egy fura érzés kezdett növekedni.

- De, kicsit félek - sóhajtottam, majd kisebbre összehúztam magam az ágyon.

- Ugyan mitől? - értetlenkedett. Végülis nem tudhatja. Honnan tudhatná.

- Nem tudom. Nem is félek igazából, hanem inkább úgy... aggódom - magyaráztam neki a jelenlegi lelki állapotom. - Vagyis, inkább mindkettőt érzem egy kicsit. - egészítettem ki.

- Kicsit? - vonta fel a szemöldökét.

- Nagyon - vallottam be végig az ágyra nézve. Istenért sem néztem volna rá.

- De miért érzed ezt? - értetlenkedett tovább. Nem érti. Hogy is érthetné, ha én sem értem.

- Nem tudom - válaszoltam összezavarodva, majd mintha a levegő is kezdett volna fogyatkozni a szobában. Mintha egy kicsit összeszűkült volna a tér. Mint a gyomrom.

- Hát, ez elég szánalmas - forgatta meg a szemét, majd egy mozdulattal levágta magát az ágy szélére, s a hátára feküdt.

- Félek, hogy... Nem tudom. Félek, hogy meghalok - vallottam be a számat rágva, s már kicsit dőlöngettem is előre hátra az ágyamon, mire Kristóf felnevetett.

- Azért sajnáltatod itt magad, mert félsz, hogy meghalsz? Hát, nem akarlak lelombozni, de az élet része, szóval igen. Meg fogsz halni. Nem nagy cucc - közölte kissé lenézően, ezután a szívemet elkezdte a bűntudat is szorongatni, s csak szorította. Nem akarta elengedni. Valóban csak sajnáltatom magam. - Tudod egyáltalán, hogy hány órája ülsz csak úgy itt? - vigyorgott. Nevetett rajtam. Rajtam.

- Nem tudom! - vallottam be kissé ingerültebben, s a torkomat szorongató könnyek közül előtört egy a szememen keresztül, amit azonnal le is töröltem, nehogy észrevegye a vendégem, hogy ilyen gyenge módon vezetem le a magamban felgyülemlett feszültséget.

- Kristóf, kivel beszélsz? - hallottam meg édesanyám hangját, miután kinyílt a szobám ajtaja, mire rákaptam a tekintetem.

Már épp mondtam volna, de körbenéztem a szobában. Már nem volt ott senki.

- Senkivel - lazítottam el a tagjaimat, már amennyire tudtam.

- Gyere vacsizni - mosolygott rám, mire visszamosolyogtam, bólintottam egyet, és két perc múlva már az asztalnál is ültem a szendvicsemet fogyasztva.