haláltörténetek.

Féltél Szeretni

Három hete. Ennyi ideje vagyunk együtt Katarinával. Minden annyira.... Szép. Talán most az egyszer látom azt, hogy igazán szép az élet, és talán most az egyszer érzem azt, hogy ez tényleg élet, amit élek.  Tegnapelőtt este is találkoztunk, sétáltunk. Szeret sétálni. Miközben sétáltunk, kibeszéltük magunkból a világot is, viszont mégsem érzem azt, hogy eleget beszéltünk volna.

Sétálás közben azonban azt ajánlottam, hogy menjünk be hozzánk, ugyanis elkapott egy érzés, miszerint nem vagyunk biztonságban. Úgy éreztem, mintha figyelnének minket a teljesen üresnek tűnő utcán, így inkább minél hamarabb el akartam spurizni a természetből. Otthon bekapcsoltunk egy filmet, és azt néztük, miközben néha-néha, ha feljött egy téma, gyorsan kiveséztük, és figyeltünk is tovább az előttünk elterülő laptopra. Sajnos nem tudott nálunk aludni, ugyanis a szülei elég szigorúak bizonyos témákban, igy nagyjából tíz körül haza is indult, én pedig elkísértem. Ismét éreztem azt, hogy figyelnek, de nem törődtem vele. Katarináék házának a kapujánál egy csókkal köszöntünk el, én pedig megvártam, amíg bemegy, majd hazaindultam, s épségben haza is értem.

Kézen fogva sétálunk az utcán. Ismét előjön az érzés, viszont most látom is, hogy mi miatt. Néhány feketébe öltözött alak figyeli minden lépésünket, de nem szólok Katarinának, nem akarom, hogy aggódjon.

Alapjában megszoktam ezt a figyelmet. A suliban a folyosón mindig ez van, hiszen Katarina szép lány, és intelligens. Nagy barna szemei és barna haja van, stabil négyes átlaga. A gimiben nem tud mindent, de az életről és annak érdekességeiről annál többet, és ez jelenti számomra azt, ha valaki intelligens. Elég figyelemfelkeltő páros vagyunk, én végzős, ő pedig harmadikos. Az iskolai figyelem azonban teljesen más. Ez feszélyez, az iskolai inkább büszkeséggel tölt el.

Az alakok azonban továbbra is a nyomunkban voltak, követtek minket. Látszólag ez csak engem zavart, Katarina olyan nyugodtan sétált mellettem, mint még soha. 

- Zsombor, baj van? - kérdezte a lány egy kis idő után, amikor feltűnt neki, hogy gyakrabban nézek a hátam mögé, mint azt kéne.

Én csak egy halvány mosollyal nemlegesen megráztam a fejem, miszerint inden rendben, de ekkor ő is magunk mögé tekintett, majd vissza rám, és az ő tekintete is aggódóvá vált. S ezt minél többször tette meg, én annál nagyobb késztetést éreztem arra, hogy megálljak, és elküldjek mindenkit a picsába. Meg is tettem. Megálltam az utca közepén, és hátrafordultam.

- Elnézést, van valami probléma? - tettem fel a kérdést, de meg sem vártam a választ. - Amennyiben nincs, kopjatok le, mert kurvára nincs hangulatunk hozzátok, szóval.... - még be sem fejeztem, de az alakok máris elspuriztak, én pedig büszkén fordultam vissza Katarinához, akinek a tekintete sokkal aggódóbb volt, és sokkal több félelemmel volt teli, mint bármikor. - Elmentek, nincs para - mosolyogtam, majd megöleltem  lányt, mire csak elmotyogott egy okést, és feltűnően szótlanná vált az út további részére. 

Ez megismétlődött másnap is, csupán akkor kissé ingerültebb lettem. Katarina az a nap óta nem áll szóba velem.

Egy hét múlva, amikor megelégeltem, hogy ignorálva vagyok, elmentem hozzá suli előtt. Ott vártam a kapuban. Katarina kilépett az ajtón, teljesen összeszedettnek tűnt, ugyanolyan szép volt, mint bármikor máskor. Amikor felém fordult, és megpillantott, megállt egy pillanatra, majd sóhajtva, szemében enyhe félelemmel indult meg felém.

- Szia - köszöntem neki egyszerűen.

- Heló - reagált egy picit később, s megállt tőlem tisztes távolságra. - Miért vagy itt?

- Ez most komoly? Kata, mi bajod van? - kérdeztem rá kissé ingerülten.

- Ez jó kérdés, csak inkább te válaszolj rá. Mi bajod van? - kérdezett vissza, szintén megemelve a hangját.

- Mi a faszomról beszélsz? - értetlenkedtem.

- Te kiabálsz folyamat magunk mögé, mintha valaki követne minket, nem hinném, hogy nekem van bajom. Ha ez valami poén volt, akkor nagyon szar volt - mondta dühösen, de szemében látszott, hogy nem esett neki jól a kis akcióm.

- Mert követtek is? Fekete ruhában voltak, meg..

- Milyen fekete ruhában? A kibaszott életbe már, nem volt mögöttünk semmi, te meg csak úgy elkezdtél kiabálni az utcán valakikre - csordultak ki a könnycseppek a lány szeméből, én pedig lefagytam.

- De, követtek minket a... a feketeruhások... - kezdtem csendesen, mire a lány hitetlenkedve röhögött fel a helyzeten.

- Persze, voltak. Mögötted inkább egy pszichológus lehetne - mondta, majd visszafordulva besietett a házba, mintha nem is iskolába indult volna az előbb, de nem hibáztatom érte, én is hazafelé vettem az irányt.

Futottam, majd a házban egyből a fürdőszobába mentem. Zaj volt, hatalmas zaj, pedig nem volt senki a házban, csak én. A fejem zúgott, teljesen szét voltam esve, és a csapra támaszkodtam, hogy össze nehogy összeessek, és felnéztem a tükörbe. A könnyes szemeimen kívül még megláttam, hogy mégsem vagyok egyedül a házban. A feketeruhások mögöttem álltak, és biztos voltam benne, hogy engem néznek. 

Majd egy hirtelen mozdulattal elragadtak. Azóta nem tudom, ki vagyok. S azóta már nem érzek semmit a jelenlétükön kívül.