haláltörténetek.

Egy Meg Nem Kapott Úszóleckéről

Szeles és hűvös, ámde napos idő volt. A napnak sugarai halványan átmásztak a felhők között, ezzel felfestve magukat az egész világra. A folyó kissé zavarosabb volt, mint az megszokott, viszont kellemes volt nézni, ahogy mintha életre kelt volna, noha eddig is élt. A kis viziállatok benépesítették, s élővé varázsolták, a folyó maga volt az élet.

Nyáron gyakran jártunk ide veled nézni a folyót, érezni, ahogy feltölt minket is élettel. Mindig kértem, hogy taníts meg úszni, hisz te nagyon jól tudsz. Ehhez is értesz, mint minden máshoz, én viszont sosem tudtam megtanulni. Csak vágyakoztam, hogy milyen csodás és kikapcsoló érzés is lehet a vízben lenni, magában az életben, s csak sodródni az árral. Te viszont mindig csak legyintettél, s közölted, hogy majd legközelebb megtanítasz.
Ezen a napon is írni szerettem volna neked, hogy gyere ki, és mostmár taníts meg, mert nem bírom tovább, de nem írhattam, hisz hűvös idő volt, és ősz. Ismét nem jöttél volna, a hideg pedig nem is engedte, így várnom kellett a következő nyárig, amit hiába vártam, nem jött.
A folyó szélén sétálva veszekedve jött egy szélroham, s erőteljesen a hajamba kapott. A fák eddigi lassútempójú levélhullását felgyorsította a goromba levegő, s a megsárgult lombkorona hamarabb hullatta pihekönnyű gyermekeit egymás után a földre, mint ezelőtt. Az eső is halványan esni kezdett, de a nap nem bújtatta el karjait, s tovább símogatta vele a folyó felszínét, a földet, a mindenséget.

Ilyen volt a nap, amikor megfulladtam. Ha keresnél, most is itt vagyok, az élettelteli folyóvíz felszíne alatt, ahol már nem csak élet van. A nap ezen a napon rám is felfestette sugarait, rám is felfestette önmagát, s befogadott magához, befogadott a természetbe.