haláltörténetek.

Egy Nimfomán Nő Melankóliája Egy Kocsmában Töltött Éjszakán

I.

Az utca félhomályba borult. Talán inkább közelebb volt a teljes homályhoz az állapota, viszont még volt annyi fény, hogy ne lehessen teljes homálynak nevezni, szóval mondhattuk félhomálynak, amennyiben a kettő közötti átmenetre még nincs szó.

Ezen a félhomályba borult utcán lépdeltem lassan és komótosan a sarki kocsma felé, ahol már nagyon jól ismertek, egyik kezemben cigi, melybe mélyet szippantottam két lépés között, a másik kezem pedig a zsebemben pihent.

A kocsma előtt megálltam, és a cigimet szívva, zsebre tett kézzel tettem néhány pillantást a kis, fából készült hirdetőtáblán helyet kapó különböző lapokra, hirdetésekre, hírekre.

Az egyiken csupa nagybetűvel volt kirakva, miszerint az egyik néhány utcányira lévő házat kirabolták, és "FELTÉTLENÜL ŐRIZZÉK OTTHONUKAT, TULAJDONUKAT A KÖRNYÉKEN LAKÓK!"

A következő kirakott papíron valamiféle gyilkossági esetről számoltak be, aminek elkövetőjét még mindig keresik, de ezen nem legeltettem túl sokat a szemem, csak némileg dühösen elszívtam az utolsó slukkot is a cigimből, majd haladtam tovább, nem voltam kíváncsi az emberek megfélemlítésére és az állam eme furfangos csínyjére, amit előszeretettel alkalmazott.

A hirdetőtábla ezen felül tele volt plakátolva végtelen mennyiségű elveszett kutyával - amiket ha megtalálnak, komoly jutalom üti a megtaláló markát -, számos hirdetéssel, miszerint eladó ágy, eladó konyhaasztal, eladó kiscica, eladó minden is, csak vigyék és adjanak pénzt - mert a pénz sokkal több, mint egy színes papírdarab -, valamint ezek mellett helyet kapott a kormány propagandája is.

Megunva a sok felesleges információt, kinyitottam az ajtót, és beléptem a kocsmába, ahol a fejem felett megszólaló kis csengő jelezte is, hogy új vendég érkezett. Mosolyogva intettem oda az asztaloknál ülő ismerősöknek, miközben folytattam utam a bárpult felé, ahol helyet is foglaltam. Kértem egy pohár vodkát, meggyújtottam egy újabb cigit, hogy ezek társaságában alkothassak valami újat az előhalászott kis notesz-féleségembe a fekete tollammal, ami már számos dolgot írt a kis noteszba ezelőtt, ugyanezen a helyen, hasonló helyzetben.

Este tizenegy felé üthetett az óra, mikor egy nő foglalt helyet a mellettem lévő széknél. Nem tűnt úgy, mint aki egyhamar el akarná hagyni a társaságom, mint azok az ismerősök, akik ezelőtt idejöttek pár szót váltani velem. Végigmértem a nőt. A húszas évei második felében lehetett, ami az én harmincnégy évemhez nem volt túl nagy korkülönbség. Barna haja csupaszon hagyott vállaira omlott, s kissé eltakarta a hátát is. Vállain egyedül csak vékony és szűk ruhájának pántjai nyomódtak bele a bőrébe, lábait alig takarta az anyag, szinte mindent láttatni engedett combjából, a ruha felső része pedig ugyanígy tett melleinél. Szintén kikért egy vodkát, mint ahogy én tettem már néhányszor, viszont velem ellentétben ő sokkal kecsesebben kortyolt bele az alkoholba, majd felém fordult, ugyanis szeme sarkából észrevehette, hogy felkeltette az érdeklődésem, ami, ha nem tévedek, célja volt.

- Mit ír, művész úr? – pillantgatott a noteszem felé, mire halvány mosoly jelent meg ajkaim szélén.

- A művész urat nyugodtan szólítsa csak Olivérnek, aki egy versen dolgozik jelenleg, de nem sokra jutott eddig másfél versszakon kívül – próbáltam minél diplomatikusabban fogalmazni, ezzel megragadva a beszélgetésünk apró humorát, amit talán sikerült is, látva a nő halvány mosolyát.

- Kedves Olivér, a költő, engem szólítson csak Annának, aki, noha nem ért a művészetekhez, mégis látni szeretné a versét, persze csak ha szabad – folytatta a tiszteletteljes bájcsevejt.