haláltörténetek.

Elisabeth és Carl színházi valósága

A bemutatónk már egy órája megy. A kezem remeg, az adrenalin- és az endorfinszintem az egekben van.
A színház számomra soha sem egy hely volt. A színházban sosem játszottak a színészek. A színház az élet és a valóság. A színészek mindég egy valóságot akarnak nekünk átadni, ami élményekkel teli és élvezetesebb, mint a hétköznapi életünk. Ezért jártam én színházba fiatal koromtól fogva. Élni akartam, amennyire csak lehet. Sosem azt néztem a színdarabokban, hogy milyen is a történet, hogy mennyire kreatív, a színészeket pedig sosem úgy rangsoroltam, hogy minél nehezebb szerepet adnak elő, annál jobbak. A színház számomra az érzés, ami emlékeztet arra, hogy élek, ezért a színdarabokat, színészeket is érzésekhez kötöttem. Az a színdarab, az a színész, amely erős érzéseket tud bennem kelteni, legyen az jó vagy rossz, az a jó színdarab, az a jó színész. A színházban meg tudom élni az érzéseimet, és ekkor érzem azt, hogy valóban élek. Nem sok színdarab tudja nekem ezt megadni, de annak, ami meg tudja, végtelenül hálás vagyok. A színház az otthonom, és úgy gondolom, hogy színházzá kell alakítanunk az életünket a színház falain kívül is.
Ezért lettem én színész. Ugyanolyan eufóriát vagy épp katarzist akartam okozni másoknak, mint amilyeneket én kaptam, azt akartam, hogy hálásak legyenek nekem, hogy a nézők is úgy érezzék, hogy élnek. Ilyen színész szeretnék lenni, és lassan, fokozatosan egyre közelebb kerülök hozzá.
Kilépve a takarásból Elisabeth lépett a színpadra nagy robajjal.
- Robert meghalt - közölte ridegen Carl egy rövid hatásszünet után, majd felém fordult.
- Meghalt? - csuklott el a hangom.
- Te ölted meg? - kérdezte ijesztő komolysággal és higgadtsággal a hangjában.
- Mi...
- Te ölted meg, Elisabeth? - vágott a szavamba, és kérdezte már egyre dühösebb hanggal.
- Milyen kérdés ez? - lettem én is dühös a feltételezésen, miközben megindultam a kabátomat levetve rólam. - Honnan jönnek ezek a random kérdések? - felakasztottam a kabátom, Carl pedig elővett valamit a zsebéből.
- Az ágya mellett találtam. Azt mondtad, hogy elvesztetted - mutatta távolról nekem a fülbevalót, ami valóban hiányzott a fülemből. - Elisabeth, mostanában nagyon furán viselkedtél, és mást sem hallottam tőled, csak hogy mostanában fura dolgokra gondolsz, és hogy nem érted, hogy néhány ember miért kapott életet. Mostanában fura elveket vallasz. Te ölted meg, Beth? - erőltette a saját igazát teljesen komoly arccal, az én arcomra pedig az eddig színlelt érzelmek helyére kiült az unalom.
- Lehet - válaszoltam egyszerűen, és egy határozott mozdulattal a felakasztott kabát belső zsebébe nyúltam, ahonnan kivettem a pisztolyt, felhúztam és Carl felé tartottam. - Mit számít? Úgysem hiányzik senkinek. - Carl szemében csalódottság csillant.
- Elisabeth... - indult meg lassan felém.
- Maradj ott. Egyszer már meghúztam a ravaszt, nem nagy was ist das megint.
- Azt hittem jobban ismerlek Beth. De ha ezt szeretnéd, lőj le. Ismersz, nekem sokáig nem volt okom élni, - közeledett felém. - és úgy érzem, hogy megint nincs. Azt hittem van, de kiderült, hogy az okom nem is olyan ember, mint hittem, hanem csak egy rasszista ribanc.
- Oh, ne sértegess - mondtam gúnyos mosollyal, majd egy egyszerű mozdulattal meghúztam a ravaszt, ezzel párhuzamosan pedig feldörrent a zene, elsötétült a színpad, és kimentem ismét a takarásba.
A probléma az volt, hogy a Carlt alakító kolléga nem jött le, csak mozdulatlanul elterült a színpadon.
Összevont szemöldökkel figyeltem a takarásból, hogy mi történik, de miután a súgó hangjára sem reagált, felkapcsolódott a fény, és a színészre világított, ekkor pedig láthatóvá vált a vérben úszó teste, mire mindenki megrémült, és pedig teljesen lefagytam.

Ez nem volt a színdarabban. Nagyon nem.

A színész nem mozdult meg, a nézőket azonnal kitessékelték, és a Carlt alakítóhoz siettek segíteni, aki továbbra sem reagált. A kezemben lévő pisztolyra tévedt a segítők tekintete, majd rám, az én tekintetem pedig pánikot kezdett tükrözni.

Nem lehettem én, vaktöltény volt benne, esélytelen, hogy történjen bármi is.

Valóban a lövés okozta a halálát. Így vált a színház az életemből, a legjobb érzésből egy szörnyű hellyé, ahonnan menekülni akartam, és menekülnöm is kellett, mert más választásom nem volt.