Lost in Seoul |Taegi ff.|

1. rész

  Már megint ugyanazt a videót néztem, annak ellenére, hogy másodpercre pontosan tudtam az összes történést. A halk zene, ami épphogy csak szivárgott a telefonom hangszórójából lassan beleszőtte magát a sötét szoba néma félhomályába.

  Mindenki ott állt körülöttünk díszes ruhában, mintha esküvőn lennénk, pedig igazából csupán egy nyomi szallagavató remaken vettek részt. Mindenki, aki számított eljött: Namjoon (gyanúsan közel a társaságunkba hamar beilleszkedett Jinhez), JHope arcán ragyogó vigyorral, Jimin, aki semmi pénzért nem lépett volna ki Jungkook 1 méteres körzetéből. Aztán a Bang Chan és Hwasa egymás kezét fogva, mintha most pótolnák be az elvesztegetett éveket, végül pedig Jeongin csillogó szemmel figyelte a nála idősebbek rezdülését, hiszen neki a társaság meg az ilyen eseményeken való viselkedés is új volt. Középen Taehyung és én, mindketten tetőtől-talpig elegáns ruhában, arcunkon a letörölhetetlen mosollyal, teljesen elveszve egymás szemeiben.

  -Köszönöm.-mondtam én, bár ez a videón nem látszódott, csak annyi, hogy Tae még szélesebbre húzza a száját, majd kicsit lehajolva megcsókol. Ebben a pillanatban valaki elindítja a lassú ütemű bécsi keringőt, mire mi már reflexből kezdtük a betanult lépéseket. Körülöttünk néma csend, eltátott szájak. Senki nem merte egy oda nem illő szóval megtörni a percekké nyúló csodás pillanatot. Kicsit előre, kicsit hátra. Így szeltük át a táncparkettet, miközben a könnyeim megállíthatatlanul potyogtak, amiről Taen kívül szintén nem tudott senki és csak az emlékezetemben még olyan élénken élő képek őrizték ezt az apró másodpercet.

  Utsoló ütem, azaz a tánc vége. A kisebb Kim finoman megcsókol, mire a helyiségben elszabadul a pokol: Namjoon fütyül, Hoseok fetreng, Jungkook nevetve tapsol, Jin ablaktörlővé változik a pillanat hevében, Innie pedig egyenesen sikít. Az érett fél napja érettségizett társaság, mert igaz, hogy a szalagavató hivatalosan november-december tájékára esik, de akkor nekünk kicsit sűrű volt a... minden, ezért a tanulási láz után lenyugodva végre összejöhettünk ünnepelni.

  A képsorok azzal fejeződnek be, hogy Felix egy büszke likejel erejéig maga felé fordítja a kamerát.

  És ennyi. Vége volt, a dobozokkal teli szobára megint rátelepedett a nyomasztó csend, vagyis a helyzethez képest csend, mivel a hatalmas lakóházban nem lehetett volna olyan pillanatot megnevezeni, mikor teljesen nyugalom uralkodik. Most is a bukóra nyitott ablakon keresztül behallatszott a lenti kisétteremből felszállingózó villák meg kések csikorgása, a padlóból a számításaim szerint kettővel alattunk folyó veszekedés áramlott felém, fentől pedig valamiféle spanyol szappanopera, a magas, sápítozó hangokból ítélve.

  Az ágyam, ami a helyiségben jelenleg az egyetlen normális állapotban lévő bútor volt szélére állított kis digitális óra fél tizenkettőt miutatott, ergo rohadtul nem örömmámorban kellett volna videókat nézegetnem, hanem kipakolni a körülöttem milliónyi kartonban pihenő kacatjaimat. Holnapután suli, én meg még mindig ott tartok (már lassan egy hete), hogy a létezéshez szükséges dolgokon kívül( telefon, laptop, töltő, takaró, fogkefe) hozzá sem nyúltam semmihez. Azt viszont minden reggel nem szeretném eljátszani, hogy idegbajosan feltúrom az összes, akkor bizonyára feneketlen dobozt egy rohadt pengető után. A költözést asszem nem nekem találták ki... De ha az álom egyetem Seoulban van, akkor Min Yoongi gondolkozás nélkül megy Seoulba, mert Min Yoongi küzd az álmaiért.

  Ahogy ezt végiggondoltam még egy kis energia is áramlott belém, hogy felkeljek az oly' kényelmes matracról és nekiálljak végre ténylegesen becuccolni a két másik sráccal bérelt lakásba.

  5-6 dobozon lehettem túl, amikor finoman kopogtak az ajtón, aztán kisvártatva Jun dugta be a fejét az ajtón, mire egy biccentéssel köszönetem neki.

  -Szia!-mosolygott rám kedvesen.-Kell segítség? Sehyoon már alszik, de én úgy is unatkozok.

  -Uhh... Igen, köszi! Egyedül sosem végeznék.-fogadtam el az igazán önzetlen felajánlást, mire a fiú mosolyogva beállt mellém robotolni. Ő is és Wow is idén kezdig a Zeneművészetit, pont így akadtunk egymásra, amikor a 3 napos gólyatáborban majdnem egyszerre döbbentünk rá, hogy valahol laki is kéne, mert fasza, hogy egyetem meg minden, de azért na. Önállóan fizetni egy albérletet húzós, azonban az összeg 3 felé osztva valami jó kis melóval nem is vészes.

  Pakolászás közben halkan beszélgetve egész sokat megtudtam Junról, aki olyan hajnali 1 körül mondta, hogy lassan ő is megy aludni, szóval mindketten elvégeztük magunkon még a lefekvés előtti simításokat, majd kimerülten bedőltünk ki-ki a maga ágyába.

  Ugyanazt álmodtam. Ugyanúgy izzadtságban úszva riadtam fel. Ugyanúgy remegtem. És ugyanúgy hatolt a félelem a szívem legmélyére, mint lassan 3 hónapja.

Oké sziasztokxddd
Csak annyi, hogy köszönöm, ha olvasod meg Jun és Wow az A. C. E.ben vannak, ami nagyon underrated, mert egyébkéntzseniális banda. Komolyan, imádom őket, szóval nézzétek meg, ha gondjátok, mert megéri.