Lost in Seoul |Taegi ff.|

7. rész

  Sehyoonék megkötötték a szerződést PSYvel, aki még gyorsan elhadarta nekik, hogy mikor kezdődik a munkaidejük és, hogy egyébként mit vár el tőlük. Ez volt nagyjából fél óra, addig én kint csöveskedtem a járdán, egy kedves 70 körüli néni még a kezembe is nyomott néhány wont, azzal a címszóval, hogy "Vegyen magának egy finom szendvicset, fiatalember! Tudom milyen nehéz ilyen helyzetből talpra állni!". Erre az orrom alatt elmakogtam egy köszönetet, hiszen hirtelen fel sem fogtam, hogy mi történik és mit is akar tőlem pontosan a nő.

  Végre, amikor az a két jómadár Seoul összes A4es lapját aláírta hatalmas mosollyal az arcukon kiléptek az kávézóból.

  -Most te jössz Yoongi! - húzott fel a földről Jun, mire kapott tőlem egy macskás nyávogást, amivel azt akartam kifejezni, hogy én tökéletesen megvoltam a koszos járdán is.

  - Inkább holnap... - ezért a kijelentésemért Wowtól egy hálás  pillantást zsebeltem be, mert az ő képére is rá volt írva nagy, szürke szem alatti karikákkal, hogy semmi kedve egy újabb több órás munkakereséshez.

  - De így csóró maradsz. - próbált lelket önteni belém a hármasunk vezetője.

  - Amúgy is többet kerestem ma egyedül, mint ti ketten összesen. - tártam szét büszkén a kezem, amiben ott pihent az a néhány papírpénznyi won. Oké, ez jó nagy geciség volt, hogy szegény idős néni nyugdíjjával vágtam fel, de először is hihetetlenül csóró voltam, másodszor jószívvel adta, harmadszor pedig már vissza sem tudtam volna adni.

  A papírok láttán a két srác szeme hatalmasra nyílt, mivel ők sem dúskáltak éppen pénzben.

  - És te az mégis honnan? Leszoptál valakit itt gyorsan? - röhögte el magát a végére Sehyoon, mire halálosan komoly képet vágtam, ezért a mosoly egy idő után az arcára fagyott. - Ugye nem? - ekkor már nekem volt muszáj nevetnem.

  - Dehogy is! Csövesnek néztek! - erre mind a hármunkból kirobbant a kacagás és ez Junnak is elegendő indok volt, hogy a lázas munkakeresést egy napra felfüggesszük. Ilyen kitörő jókedvvel, egymást folyamatosan ugratva indultunk hazafelé.

  Ez nekem kicsit a felévvel ezelőtt állapotot idézte, amikor Jiminnel, Hopieval meg a többiekkel és mindenekelőtt Taevel hasonló állapotban tartottunk majdnem minden koraesti időszakban Namjoonékhoz. Jungkook Jimin derekát fogta mindig, Tae az én kezemet, ez volt a szokás.

  A szerelmemmel gyakran kicsit lemaradtunk a többiektől, hogy lassú, sétálós csókokat váltva hátulról tudjuk figyelni a többiek majomkodását, hiszen Hoseok valami fergeteges poénnel mindig feldobta a hangulatot.

  "Ahhoz képest, hogy mind nagykorúak olyanok, mint az óvodások!" mondta Taehyung sokszor halkan kuncogva.

  "Hagyd, had legyenek gyerekek, amíg megtehetik!" válaszoltam ilyenkor mindig az idősebbek felsőbbrendűségével.

  Összekulcsoltam a hátam mögött az ujjaimat, mintha Tae fogná őket és az egyik piros lámpánál a lemenő nap sugaraiban elképzeltem, hogy most ő is itt van velünk. Hirtelenjében annyira elrugaszkodtam a valóságtól, hogy már éreztem is a forró lehelletét a nyakamon, miközben hátulról átölel. Már nyújtottam is fel a jobb kezemet, hogy beletúrjak az odaképzelt tincseibe, amikor Jun minden előzetes figyelmeztetés nélkül kipukkasztotta a pillanat varázslatos buborékát.

  - Hahó! Föld hívja Yoongit! - intett párat az arcom előtt, hogy rá fókuszáljak. - Zöld a lámpa.

  Mire hazaértünk a Nap már lebukott a horizont alá, ezért az utcákra szürkés félhomály telepedett. Szerencsére a lakásunk viszonylag nyugis környéken van. Nem luxus villák között, de legalább nem is a gettóban, ahol napnyugta után az ablakot nem merném kinyitni. Szóval a 6 emeletes panelház éppen tökéletes volt a magunkfajta egyetemistáknak: buszmegálló két saroknyira, ahonnan az egyetem mindössze 15 perc zötykölődés.

  A kapun befelé menet összefutottunk egy másik lakóval, aki a kutyáját vitte ki éppen sétálni. Eddig szomszédokkal nemigen találkoztunk, maximum hárommal, viszont velük is csak futólag. Se mi, se ők nem nagyon erőltették az ismerkedést, így úgy voltunk vele, hogy ameddig hagyjuk egymás békében élni simán átnézhetünk a másikon.

  - Wahhh... Kajás vagyok, de nagyon! - dobta le magát Sehyoon az első mozdulatával a kanapéra, majd a végtagjait nyújtogatva szenvedni kezdett. Junnal a bajszunk alatt somolyogva figyeltük Wow kisebb hisztijét, amivel teljesen Jiminre emlékeztetett.

  "Mennyi van még hátra?" elevenedett fel bennem az ikonikus kérdés, amivel az életem teljes önmagából való kifordulása megkezdődött.

  Lehet, hogy a "Wahhh... Kajás vagyok, de nagyon!" a kezdő mondata egy új fejezetnek az életemben...

  Végül egy neten kikeresett recept alapján összeütöttem valami ehetőt hármunknak. Az ehető alatt azt kell érteni, hogy senki nem halt bele és az íze is elfogadható volt, viszont az állagát tekintve valahol a leves és a darabos főzelék között helyezkedett el.

  Pont a szennyes edényeket raktam be a csapba, amikor rezegni kezdett a zsebemben a telefon, ezért úgy döntöttem, ha egyszer már én főztem, akkor a másik két cimbi valahogy elintézi a mosogatást. Menet közben lepillantottam a kijelzőre és a szívem azonnal tízszer olyan gyorsan kezdett verni, mint azelőtt.

❤Tae❤