Lost in Seoul |Taegi ff.|

6. rész

  Káosz. Tömeg. Rohanás. Ezzel a három rövidke szóval tudnám a legjobban jellemezni az első napomat az egyetemen.

  Előszöris az épület hatalmas volt, ami 4 különböző szárnyat, azon belül 5 emeletet valamint emeletenként 3 előadót jelentett. Nem is kérdés tehát, hogy egyfolytában arra kellett rádöbbennem, hogy halvány lila gőzöm sincs arról, hogy hol vagyok és arról se, hogy a következő órám hol lesz. Persze semmi sem beszámozva volt, hogy legalább nagyjából meg tudjam határozni merre kéne vennem az irányt, hanem az összes helyiség egy-egy híres zeneművészről kapta a nevét.

  Ekkor pedig sajgó szívvel rá kellett döbbennem mekkora lyuk tátong az agyamba műveltségi téren. Ahn Eak-Tai-ról még csakcsak volt valami elképzelésem, de a nevet túlnyomó többségét még hallásból sem ismertem. Úgy látszott itt nem elég, ha a könnyűzenéből kenek-vágok mindenkit álmomból felkelve, hanem a Seouli Zeneművészeti Egyetemen mindenhol a toppon kellett lenni.

  Ebből következett az alábbi tény, amit talán mégjobban szíven ütött, mint az előző: itt nemhogy nem voltam az átlagon fölül, mint otthon, de nem ám! Itt az jóindulattal az alsó 20 %ba tartoztam. Nem is tudom mire számítottam, amikor kiderült, hogy felvettek... Hogy majd a vállukon hordozva visznek teremről teremre? A professzoroknak be sem kell mutatkoznom, hiszen én leszek Min Őstehetség Yoongi? Talán ilyen rózsaszín ködös, édes álmokat őrizgettem a szívem mélyén, azonban a valóság erősen kiábrándító volt: egy voltam a sok közül.

  Az egyetemen ugyanis mindenki őstehetség volt, legalább 2 hangszeren játszott, sőt sokan már koncerteztek vagy túlhallással rendelkeztek, ami annyit tett, hogy elég volt csak egy kis hangfoszlányt kifülelniük és máris pontosan megmondták hol helyezkedik el a skálán.

  Én ezzel szemben mit tudtam? 10 év zongoratudás és 4 év gitár, ami összességében vajmi kevés volt.

  Egy voltam a sok közül, egy senki. A professzoroknak egy újabb leszegett, jegyzetelő fej az előadó félhomályában, a diákoknak pedig vagy vetélytárs, vagy csak simán egy srác az egyetemről.

  Junéknak legalább annyi előnyük volt, hogy valamicskét ismerték az épületet, hiszen tegnap bekukkantottak. De én nem, én otthon punnyadtam, mint barnuló banán a hűtőben.

  A káosz egyedül a folyosókra volt jellemző, ahol mindenki a füzetét a hóna alá szorítva, egyik kezét faltörő kosként maga elé emelve tört utat magának és nem igazán törődött vele, hogy kit taszajt arrébb. Szóval nem egyszer kötöttem egy egy teljesen ismeretlen hátán, lábán, illetve egyszer a saját lábamban megbotolva a szó szoros értelmében belezuhantam egy magas férfi éppen kitárva tartott karjaiba. Utána természetesen nem győztem bocsánatot kérni.

  A kinti tömeg-pankrációval ellentétben az előadókban néma csend honolt, amit a professzorok hol hangosabb, hol halkabb előadásán kívül egyedül a toll sercegés, lapozás, a klaviaturák monoton kopogása vagy időnként egy tüsszentés, láb vakarás vagy elnyomott ásítás zavart meg. Bezzeg a gimiben... Ott már rég repkedtek volna a papírgalacsinok, előkerültek volna a telefonok, érkeztek volna a közbe kiabálások. Innen is látszott, hogy ez már nem középiskola, hanem a szigorú egyetem, ahova kiforrt, megkomolyodott felnőttek járnak, nem pedig röhögcsélő tinik. Egyszer suttogva megkérdetem Sehyoont, hogy mit mondott az éppen órát tartó Ms. Oh és máris hárman pisszegtek rám mogorván, mintha egy gettórobbantóval álltam volna neki bömböltetni a zenét. Innen is látszott, hogy ez már egyetem...

  Az első napom egyébként még nem is láttunk hangszereket, mármint a kivetítetteken kívül, pedig 3 másfél órás előadást seggeltem végig, ahol csak zenetörténetről tanultunk. Mindennek a tetejébe még csak nem is Mozart vagy Bach, hanem az egyiptomi, kínai és a perzsa kultúra legmélyebb bugyraiba ástuk be magunkat. Mintha ez olyan hihetetlenül izgalmas lenne...

  De nem akartam rossz diák lenni már az első napon, ezért becsülettel végigjegyzeteltem mind a 4 és fél órát. Szinte biztos, hogy ínhüvely gyulladást kaptam, mert a hüvelykujjam teljesen begörcsölt, a mutatót pedig csak pokoli kínok árán sikerült kinyújtanom, akkor is a másik kezem hathatós segítségével. Lehet, hogy ezen túl nekem is vinnem kéne a laptopom magammal, mint a tanulók túlnyomó többségének, akik a képernyő derengő fényétől néha elfordított tekintetükkel leellenrőrzik, hogy a professzor még mindig ott van és nem sétált ki nemes egyszerűséggel a teremből.
 

  Junékkal 2 körül hagytuk el az egyetelem tekintélyt parancsoló épületét. Most nem volt meg az a 'repülök' érzés, mint elsős koromban szeptember elseje végén. Most fáradt voltam, a kezem remegett a kimerültségtől, a lábam sajgott, mert megterhelte az egész napos lökdösődés. Haza akartam menni, lezuhanyozni, befeküdni az ágyba Tae mellé és abban a szent minutumban elaludni.

  Az imént felsoroltakat majdnem mind tejesíteni is tudtam volna, ha Tae is itt lett volna velem. De nem volt. Tae messze volt és embertelenül hiányzott.

  Akaratlanul is a nyakláncomon függő gyűrűhöz kaptam. A mozdulat öntudatlan volt, mégis úgy éreztem, mintha az ékszeren keresztül a barátom ott lenne velem. Mintha pólóm alatt langyossá hevült fém karika Tae bőre lenne, egy piciny darab belőle...

  -Na akkor indulás melót keresni!-jelentette ki lelkesen Jun, mire Wow és jómagam is egy fáradtat nyögtünk, majd a harmadik fiú háta mögött cinkosan összevigyorogtunk. Már kettőnknek nincs életkedve. Jipíí!

  Jun azonban lelkes volt. Talán nem is azért keresett ilyen túlbuzgón munkát, mert anyagilag mindhárman csaknem mínuszban voltunk, hanem, hogy legyen oka valamiért pörögni.

  Elsőnek a mekibe látogattunk el, azonban ők már fullon voltak, szóval egy lepattintó mosoly kíséretében közölték mennyire sajnálják, de nem tudnak több alkalmazottat felvenni, pedig jó munkaerőnek tűntünk. Meg a faszt... Fogadok, hogy mindenkinek szó szerint ezt mondják, tuti ez a protokoll.

  Következő állomásként végigjártuk az össze gyorskajáldát a Burger Kingtől kezdve a Belozzoig. Wownak és nekem már a nyelvem súrolta a padlót, amikor Jun már a harmadik plázába csörtetett be még mindig töretlen jókedvvel.

  -Csak 2 üres helyünk van.-közölte komolyan PSYre erősen hajazó férfi abban a kávésóban, ahova pusztán a véletlen folytán besodródtunk. Miközben hozzánk beszélt egy másodpercre sem állt le a munkával: kávét főzött, mosogatott, poharat törölgetett, mintha abból is katasztrófa lenne, ha egy fél percre megállt levegőt venni. A szobatársaimmal egy gyors szemezésben megbeszéltünk mindent. Vagy legalábbis én úgy gondoltam, hogy a döntés és az ok-okozat viszony egyértelmű.

  -Én megyek máshova!-vágtuk rá hárman teljesen egyszerre. Erre a PSY klón is egyre röpke pillanatra abbahagyta az almáspite díszítését, hogy egy zavarodott pillantást vessen ránk.

  -Na most döntsétek el!-morrant egyet, azzal visszatért a sütijéhez.

  -Figyeljetek ti úgyis jobba vagytok, én meg majd találok valami más.-kezdtem bele Junt és Wowt megelőzve, hogy semmiképp ne tudjanak belevágni a szavamba.

  -De Yoongi...-kezdte volna Sehyoon, azonban még gyorsan lehurrogtam, mielőtt a mondata jobban kibontakozik.

  -Semmi de!-tettem fel határozottan a mutató ujjam.-Ez csak egy állás és nem létezik, hogy egész Seoulban egyedül ez a nyamvadt kávézó tudjon embereket felvenni!-kicsit elragadott a hév, amiből a tulaj helytelenítő krákogása zökkentett ki. Nehézményezte a "nyamvadt" jelzőt az ő takaros kis boltjára.-Bocsánat, én amúgy sem ide jövök.

  Amíg Junék kitöltötték felvételhez szükséges papírokat, én jobbnak láttam kint megvárni őket, mielőtt a pultos még fejbe kólint egy péklapáttal. Így viszont nem volt munkám, se pénzem, a bankszámlámra már rá sem mertem nézni. És hiányzott Tae, Namjoon, Jimin, Hope, Jungkook, Jin... Mindenki... Chan, Hwasa, még a kicsi Innie is. Az otthon érzése, az, hogy tartozok valahova és nem csak csellengek céltelenul ebben a hatalmas városban, ami látszólag összeesküdött ellenem.

  Ilyen volt az első napom második fele. Elkeseredettség. Csalódás. Magány.