Lost in Seoul |Taegi ff.|

8. rész

  Az ajtót becsukva magam mögött azonnal rányomtam a zöld ikonra, hogy minél előbb láthassam és hallgassam Ōt.

  - Szia Cicám! - a hangja valósággal zene volt füleimnek. Annyira, de annyira hiányzott, hogy azt szavakba nem is lehet önteni. Örömömben még egy könnycsepp is végigfutott az arcomon.

  - Szia, szia, szia! Úristen ezerszer is szia! - kezdtem el nevetni saját magamon a kisebb kirohanásom után, amihez Tae is azonnal csatlakozott.

  - Na mi van? Csak nem hiányoztam? - kérdezte folyamatosan röhögve, mire finnyásan felhúztam az orrom, mintha vérig sértett volna az iménti kérdéseivel.

  - Most indíts légyszi a fenébe! Köszi. - mutattam valahova a szobám másik sarkába.

  - Hát jó, Yoongi... - mosolygott sejtelmesen, majd minden figyelmeztetés nélkül hirtelen megszakadt a hívás.

Értékeld a hívás minőségét:
☆☆☆☆☆

  Jelent meg az álnok felirat a képernyőn.

  "Ó, hogy a rák zongorázzon altatót a szíveden..." szitkozódtam magamban egy ideig. Nem hittem a szememnek, hogy komolyan rám vágta a telefont.

  A szívem hevesen dobogott, féltem, hogy akkor ennyi volt mára a beszélgetésünk és Tae annyira megsértődött, hogy már nem is fog ma írni. Ez a kételyem, azonban abban a pillanatban eloszlott, mikor a készülék ismét rezegni kezdett a markomban azt jelezve, hogy a barátom hív.

  - Ilyet többet ne csinálj! - pirultam el a fülem csücskéig.

  - És, hogy vagy? - kérdezte sokkal komolyabb hangnemben, miközben annyira közel hajolt a kamerához, hogy már csak egy mogyórbarna íriszt láttam. A szívem hevesen kezdett dobogni az érdeklődésére.

  - Jól... Minden új, lesz egy idő, mire megszokom. - vontam vállat nagyot sóhajtva. Mondjuk már sokkal jobb volt a hangulatom, mert Tae-vel beszélge sokkal kevésbé éreztem magam elveszettnek.

  - Biztos? Elég nyúzottnak tűnsz. Aludtál te rendesen? - annyira aranyos volt, ahogy aggódó tekintettel, hunyorogva nézett rám a kamerán keresztül. Pont úgy nézett ki, mint egy újszülött kistigris.

  - Áhh... Csak az egyetem... - legyintettem. - Kicsit olyan, mint egy survival show. Olyan sokan vagyunk és mindenki tök felnőttes! - Tae lerakta valahova a telefonját, gondolom az íróasztalára, mert így a háttere a rendetlen szobája lett.

  Semmi nem változott mióta elmentem: a polcra a könyvek ugyanúgy csak fel voltak dobálva, nem pedig sorban. Az ágy bevetetlen. Ruhák (tiszták és koszosak egyaránt) mindenhol szétszórva. Mintha ott megfagyott volna az idő. Nem zavart, legalább az a szoba nem változott, miközben körülöttem minden a feje tetejére állt.

  - Namék is pontosan ezt mondták! - nevetett fel.

  - Tényleg! - csaptam a homlokomra. Teljesen kiment a fejemből, hogy mióta itt vagyok Seoulban szinte semmennyit nem beszéltem a barátaimmal. Persze írtam nekik, hogy megérkeztem, meg, hogy milyen a környék, azonban érdemleges információ nem cserélt gazdát. - Nekik, hogy megy? - Joonie mérnöknek tanult, Hopie a testnevelési egyetemre ment 50 százalékos ösztöndíjjal. Jimin kihagyott egy évet és inkább elment melózni. Azt mondta meg akarja ízlelni milyen is igazából az élet. Valójában nyílt titok volt, hogy még fogalma sincs, milyen irányba szeretne tovább haladni.

  - Tetszik nekik, de ők is arról dumáltak, hogy tömegnyomor és kiforrottság van. - az állát megtámasztotta az összekulcsolt ujjain és úgy kezdett egy elfojtott mosollyal meredten bámulni. A tekintete le-fel járt a telefon képernyőjén, amitől hamar elvörösödtem. Hiába voltunk együtt hosszú ideje és már látott tetőtől-talpig meztelenül még mindig ugyanúgy zavarba jöttem, ha sokáig legeltette rajtam a tekintetét.

  - Vörös vagy, Cica. Csak nem feltekerték a fűtést? - vigyorgott, mint a vadalma.

  -Hahaha... Csönd legyen, Humor Harold! - forgattam a szemem. Tae imádott csípkelődni mindenkivel, főleg velem  és főleg, ha zavarba jöttem miatta. Kicsit hajazott egy 5 évesre, de ezt is imádtam benne, mégha bevallani sosem mertem volna. - És veled mizu? Milyen a tizenkettedik?

  - Yoongi! Te most nem lehetsz szíriösz! Kint vagy Seoulban és az érdekel, hogy velem mi van? Te nem vagy normális!

  - Persze, hogy érdekel. - pirultam el megint a fülem hegyéig. - Minden érdekel! Hogy milyen színűek a falak a termetekben, mit reggeliztél... Minden! Seoul amúgy sem nagy szám... Olyan, mint otthon csak sokkal nagyobb. - fejtettem ki bővebben. Lehet kicsit túloztam, mert a tapéta minta részletes leírásán egy ilyen hosszú nap után valószínűleg percek alatt bealudnék.

  Ebben a pillanatban azonban Tae ajtaja kinyílt, nem láttam ki lépett be rajta. Már csak azt fogtam fel, hogy a barátom rám csapja a hívást. És utána nem csörgött újra a telefonom...