Lost in Seoul |Taegi ff.|

4. rész

Jooyeon kezében egy zacskó csipsszel.

  -Szia.-intett, miközben az ajtót nyitvahagyva belépett. Olyan volt, mintha ezzel akarná jelezni, hogy semmi OLYAN szándéka nincsen, egyszerűen csak kedves. Biccentettem.-Gondoltam megéheztél a pakolásban, mi meg már csordultig vagyunk...-nyújotta felém a kaját. Emiatt már muszáj volt kikászálódnom.az ágyból, ami eddig lápként szívott magába, mert odahivatnom magamhoz már mindennek a legteteje lett volna.

  -Köszi...-motyogtam továbbra is kerülve a Szivárvány tekintetét, ellenétben a fiúval, aki mindenáron meg akarta találni a szemkontaktust.

  -Jó a szobád!-dicsérte meg a nem létező lakberendezői képességeimet, azonban erősen látszott, hogy csak a beszélgetést szeretné továbbvinni valami felszínes témával.

  "Hogy rohadna el..."

  -Ja...

  -Ők a barátaid?-intett a polc felé, amin a keretek sorakoztak. Egy lemondó sóhajt elnyomva kikászálódtam az ágyből, hogy a jóval magasabb fiú mellé állva én is nekiálljak meredten bámulni a képeket, amiket egyébként már annyiszor néztem merengve.

  -Ja.-bólintottam végül. Egy öntudatlan mozdulattal már megszokás szerűen végigsimítottam azon a fotón, ahol Taevel vagyok ketten. Az, amelyiket elsőnek raktam ki instára, még minden előtt szeptember első heteiben. Lassan pont egy éve, ugyanis holnaptól hivatalosan is kezdetét veszi az ősz, azaz az első szemeszterem a Seouli Zeneművészeti Egyetemen.

  -Ő néz ki a legjobban...-villantott rám egy féloldalas vigyort, mire azonnal elöntött a féltékenység. Mit gondol Tae viccből van kirakva ennyiszer a szobámba, hogy konkrétan minden négyzetméteren beléboltojak? Vagy mert a legjobb barátom és sima barátként annyira szeretem, hogy kitapétázom vele a falat? Megjegyzem a képen, amit Jooyeon nézegetett a kisebb Kimmel éppen a smárolás előtti utolsó fél másodpercben vagyunk megörökítve. Idióta...

  -Már foglalt.-morogtam hangyányi ellenségességgel a hangomban, de mindeképpen jelezni akartam, hogy a Szivárványnak nagyon kocc le van a pasimról.

  -Oh...-tátotta el kicsit csalódottan az ajkait a srác, majd rögtön utána egy játékos mosoly bújt elő a szája sarkában.-És ki a szerencsés?-pár pillanatig elgondoloztam, hogy mégis mennyire szeretnék elutasító lenni Jooyeonnal szemben, mert igazából azon kívül, hogy egy icipicit nyomul úgy kábé mindenkire a közelében barátnak nem is olyan rossz, sőt még Junék is bírják. Azt viszont, hogy nagyon nem vagyok szingli és nem is keresek párt határozottan ki kéne jelenteni, hiszen ez a non stop flörtölés kezd kényelmetlenné válni.

  -Én.-választottam ki végül egy viszonylag semleges hangszínt, amiben benne volt a "köszi, de nem szeretnék tőled semmit barátságon kívül" él, meg az a büszkeség is, hogy Kim Taehyung, a félisten, a tökéletesség mozgó példája igenis az enyém, senki másé.
  -Ohhh...-mért végig újra a nyelvét kicsit kidugva a szájából. Lehet nem voltam elég egyértelmű neki, mert a tekintetével még mindig konkrétan felfalt.-Mindegy...-vont vállat végül.-Szerencsés vagy, ritka az ilyen kaliberű pasi...

  Még álltunk egy ideig egymással szemben, aztán Jooyeon biccentett, azzal az ajtót becsukva maga után kiment a szobából, így ismét egyedül maradtam a kis helyiségem némaságában.

  Az ujjaim végigfutottak a kép üvege alatt rejtőző képen, mintha a valóságban is Taet simogatnám. Lehunytam a szemem.

  A suli után Tae elhívott randizni, amiben semmi különös nem volt, hiszen elvégre egy pár vagyunk.

  -Ezt vedd fel.-suttogta a fülembe, amikor megérzéseim szerint már közel voltunk az úticélhoz, miközben egy sötét kendőt csúsztatott a kezembe. Hirtelen nem is értettem, hogy mit akar, ezért a kis lefagyásom alatt a srác betáncolt mögém, amitől alapból remegés futott végig a hátamon, majd az anyagot úgy felmasnizta a fejemre, hogy semmit sem láttam. Viszont éreztem őt magam mögött, a teste melegét, a puha érintését a vállamon, aztán kicsivel később a selyemes ajkait, ahogy egy puszit az a nyakamra.

  -Ha az utca közepén akarsz felizgatni jó úton jársz...-motyogtam olyan halkan, hogy egyedül csak Tae hallhassa és imádkoztam azért, hogy abban a pillanatban senki ne menjen el mellettünk, mert az enyhén szólva kínos lett volna.

  -Jól van na, mehetünk.-fogta meg mindkét kezem a kis Kim. Az út ezen, utolsó szakaszát lassan tettük meg, mivel én féltem, hogy vakságomban orra bukok valamiben, Tae pedig óvatos volt, nehogy valami olyan jöjjön szembe, ami neki, aki lát fel sem tűnik, hiszen lát, így automatikusan kikerüli vagy átlép rajta, azonban a szemfedős pasija erősen hátráltatva van.-Oké, vigyázz, lépcső!-állított meg, majd finom mozdulatokkal irányba fordított. Aztán a következő lépésem az volt, hogy egy bazinagyot rúgtam a fokba, ami magasabban volt, mint gondoltam. Ezt látva Taehyung inkább úgy döntött nemes egyszerűséggel felkap a karjába és felcipel oda, ahova igyekszünk.

  Bent (még mindig fogalmam sem volt, hogy hol) megcsapott a légkondi langyos szellője, ami erősen elütött a márciusi hátramaradt fagyoktól. Ami fura volt, viszont, hogy egy árva szót nem hallottam, légy se zizzent.

  -Leveheted.-állított egyenesbe Tae, mire lekaptam a fejemről a kendőt és szembetaláltam magam egy "Boldog szülinapot, Yoongi!!" feliratú szalaggal, valamit a kis társaságunkkal, ami a látásom visszatértével konkrétan őrjöngeni kezdett.

  -Basszátok már meg!-kaptam az arcomhoz, ami már teljesen vörös volt.-Mármint a manóba...-pontosítottam, mikor megláttam Hwasát a srácok mögött, de a nő csak mosolyogva megrázta a fejét és odalépett mellém.

  -Isten éltessen sokáig, szívem!-azzal megölelt, mintha a vérszerinti anyám lenne. Mondjuk, ha ez igaz lett volna, akkor a Taes kapcsolatom több sebből is vérzett volna...

  -Köszönöm. És köszönök mindent, tényleg mindent!-néztem komolyam Hwasa szemébe, hogy mélyen tudatosodjon benne a hálám, amit egyszerűen nem is lehetett szavakkal kifejezni. Miután szadiztam a kisebbik fiát elég sokáig, zokszó nélkül befogadott és viselte a gondomat, pedig azt is mondhatta volna, hogy "adiós, menj Jiminékhez vagy Hobiékhoz!".

  Aztán szépen mindenki odajött, megborzolta a hajam, megölelt, hátbaver(egetet)t. Utolsónak Tae maradt, aki egy széles vigyorral állt elém. A kezében egy kis dobozkát szorongatott.

  -Boldog szülinapot!-húzott egy érzelmes csókba, miközben pár másodperccel előtte kamera vakuja kattant.

  -Szeretlek.-pusziltam a szájára, miután elváltunk.

  Ilyen volt a 19. szülinapom. Elmosolyodtam az emlékre. Tényleg tökéletes volt. Március 9...

  Július 9. Megint bevillant egy emlék, nem tudom, hogy mi és azt sem tudtam miért, nem is tudtam mi volt az. Viszont, amit újra kitisztult előttem a valóság a térdeim összecsuklottak és az ajándékba kapott nyakláncot az ujjaim között szorongatva rázni kezdett a zokogás.