Elhavazva

4. Fejezet - Home, sweet home

*𝙻𝚘𝚐𝚊𝚗 𝙶𝚛𝚊𝚑𝚊𝚖*

Azon felül, hogy ha aludni próbált volna sem ment volna neki, mert Esther sírása, jajgatása mellett az agya sem hagyta nyugodni. Amikor lehunyta a szemeit régi emlékképek törtek rá, ahogy édesanyja rejtegeti előle a sérüléseit, zúzódásait, Logan pedig úgy tesz, mintha nem látná őket. Pedig látta.

Kisgyerek volt még, nem tudott ellene tenni, nem tudta megakadályozni. Szerette magát ezzel nyugtatni, egy kicsit levenni magáról a felelősség súlyát. Normális életre vágyott, bántalmazó és iszonyú toxikus apa nélkül.

Soha nem fogja elfelejteni az első alkalmat, amikor jégre lépett. Nem ment neki, elesett, és a sokadik alkalomnál úgy csapódott a kemény és hideg felületnek, hogy az arca fájdalmasan lüktetni kezdett. Bömbölt. Egyértelműen az apja tudtára adta, hogy nem akarja, nem akar korcsolyázni, vagy hokizni. Játszani szeretett volna, ezerszer összeveszni Dylannel, majd minden alkalommal kibékülni. Gyereknek lenni.

A férfi viszont nem engedett. Elhatározta, hogy az enyhén pufók kis Logan a nyomdokaiba fog lépni, ehhez pedig másra sem volt szükség, csak kemény munkára, és eltökéltségre. Több esetben kapott pofont azért, mert sírt. Will Graham szemében a férfiak nem bőgtek, nem mutatták ki, ha fáj nekik valami-igazából mást sem-, hanem elviselték. Charlotte pedig hiába akarta, kedves férje megtagadta tőle, hogy megvigasztalja a gyereket.

-Nem nevelhetsz belőle anyámasszony katonáját. Addig fog dolgozni, ameddig a könnyei helyett az izzadtsága fog folyni, akkor lejöhet a pályáról. -Mondta a férfi azon a napon.

Logan nehezen fogta ezt fel. A város sötétségbe borult már, amikor még mindig a jeget próbálta szelni. Már nem sírt. Hideg volt, a könnyei pedig hűtötték az arcát. Alig látott valamit, ami még inkább nehezítette a dolgát. A lábai remegtek, a teste és a lelke is belefáradt az apja kegyetlenségébe. Egy feladatot kellett teljesítenie, hogy haza mehessen; hosszában átszelni a pályát esés nélkül, normális tempóban.

Hajnal háromkor szabadult. Az utolsó emléke az, ahogy beszállnak az autóba. Charlotte kérlelte Willt, hogy megnyomkodhassa Logan apró kis talpait, amik teljesen elgémberedtek a korcsolyában, a férfi pedig újra megismételte önmagát, immáron felhívva rá felesége figyelmét, hogy többször nem fogja elmondani; nem lesz belőle anyámasszony katonája. Férfit nevel a fiából.
Az arcát kicsípte a hideg levegő, égett, vörösen izzott, a szája kicserepesedett, és amint elindultak az autóval, elaludt. Másnap pedig minden kezdődött elölről.

Minden napra új feladatot kapott, amiket ameddig nem teljesített, nem mehettek haza. Már nem akart ellentartani, mert rájött, hogy azzal csakis magának árt, és persze édesanyjának, aki minden alkalommal ott állt a pálya szélén, szemeiben tele aggodalommal és fájdalommal, ahogy látta a gyermekét ezerszer is elesni, majd az éjszakai fürdetésnél a csúnya lilás, feketés foltokat.

Will Graham ritkán osztott dicséretet. Elég volt egy apró hiba ahhoz, hogy az egész napos edzését lehúzza, és a hazaúton végig a kioktatást hallgassa, ennek okán többször tettetett alvást az autóban ülve.

Eleinte utálta a jégkorcsolyát, a pályát, a hokit, az ütőt, mindent, amit az apja azt akarta, szeressen. Erőszakosan és kegyetlenül vezette be a sportolók világába, egészen addig, ameddig be nem került az első csapatába. A társai, és az edző volt az, aki megszerettette vele mindezt. Kapitányként irányíthatott, az övé volt a gyeplő, életében először, és hála az apja nevelésének, mindig arra törekedett, hogy a legtöbbet hozza ki magából. Égett benne a meg nem szűnő versenyszellem, és sohasem adta fel. Az éveken át tartó terror belenevelte, hogy nem engedheti meg magának.