Szívecském

-4-

Drágáim! Mivel holnap lesz a születésnapom (de veszettül dolgozni fogok, így egy kicsit hamarabb) hoztam nektek a következő fejezetet, ráadásul a végére írtam az ajándékomat: Rust gondolatait. Imádtam írni, remélem, ti is éppen ennyire szeretitek majd olvasni! Ölelés, A

Finom, melegbe burkolt halk zenére ébredek. A pehelykönnyű paplan félig a fejemen, karom a széttúrt párnák sokaságába fut. Kellemes zsibbadtság. Testben és fejben is. Kócos hajam tincsei közül gyönyörű a kilátás a faltól falig érő ablakon át a botanikus kertnek is beillő teraszra. Privát édenkert.

Oldalt fordulva elégedetten elnyúlok az ágyon, és fejem tetejére fésülve a hajam egyúttal kicsit meg is dörzsölöm az arcomat, hogy magamhoz térjek. Theodor ekkor úszik be a képbe. Balról jobbra el. Kezében alma, amit éppen a szájába fog, amíg két mozdulattal magára varázsolja a fehér pólóját, majd rág is tovább. Az ablak előtt álló komódhoz sétál. Pötyög valamit a laptopján, majd ahogy vált a zene, felismeri, és félig profilból is látom, ahogyan egy pillanatra átszellemülve becsukja a szemét.

Keze reflexből pengetésre mozdul. Bal kar kinyújtva, jobb keze a láthatatlan húrokon. Precíz, gyors mozdulatai pontosan tükrözik le a dallamot. Mi a... picsa? Theodor Rust gitározik? Kérdéses, hogy előbb nyögtem-e fel és utána maradt tátva a szám, vagy fordítva, a lényeg, hogy Theodor a hangra azonnal felém kapja a fejét.

Találkozik a tekintetünk, elmosolyodik, de mint akit nem lehet kizökkenteni, a dalt késés nélkül kezdi. Öles léptekkel indul el felém. Néz a szemembe és énekel. Úristen, énekel! Hallom, de nem fogom fel. Ez a hang, ez... ilyen nem is létezik. Pedig az ő hangja. Ezer, sőt, millió közül felismerném. Mély, természetes rekedtség. Ének közben is. Mennyivel szebb, mint az eredeti!
Ez az arcomra is rá lehet írva, mert két sor között szélesen elvigyorodik, majd tovább léggitározva, már hangosabban énekelve, mint valami pódiumra, fellép az ágyra.

A szemembe nézve átlép rajtam, hanyatt fordulok, fölém áll, így nézünk farkasszemet egymással. Jobban mondva én cseppfolyóssá válva beleolvadok a matracba, amíg ő profikat meghazudtoló módon beledől a képzeletbeli gitárjába. Térde behajlítva, feje ütemesen bólint, haja lendül körülötte. Esküszöm, eltévedtem. Ez egy alternatív valóság. Párhuzamos dimenzió. Rossz helyen szálltam le az álomjáratról. Vagy az is lehet, hogy még álmodom. És ismét jön a refrén, totál végem van.

– Dust in the wind – pörgeti a képzeletbeli port a képzeletbeli szél után nézve, majd mosolyogva ismét gitározik, ahogy mélykék tekintete az enyémbe fúródik. – All we are is dust in the wind.

A gitárhoz csatlakozik a hegedű.
Theodor térdre zökken, én sikítok, ő kinevet, ordítva rám veti magát, én még jobban sikítok. A csókjai alatt hangosan nevetek, csiklandoz a szakálla, egészen a fülemig.
Itt visszavesz a hangerőből, és már csak nekem énekel.

– Now don't hang on. Nothing lasts forever but the earth and sky. It slips away and all your money won't another minute buy. – Keze szellőként érinti a fedetlen bal mellemet, fut le az oldalamon, és állapodik meg a combfixem csipkéjén.
Ajka követi ujjait. Rekedtsége éneklés közben minden érte izzó felületet lehelet finoman megrezegtet a mellbimbómtól az oldalamon át, a csípőcsontomig. Majd mintegy végszóra arca eltűnik a paplan és a két lábam között.
Te szentséges ég! Ki akartam még nyögni valami olyasmit, hogy mennyi lehet az idő, meg nem kellene-e dolgoznunk, de már nem érdekelnek a válaszok.