Szívecském

-2-

Úton az egyetemre azon agyaltam, hogy hogyan is kellene úgy összefutni vele, hogy ne legyek rajta két perc múlva. Egyetlen olyan hely sem jutott eszembe, ami zavarna közben. Boltban, utcán, étteremben, autóban, buszon, téren... mindegy. Mindenhol megoldanám. Olyan kell, ahol tényleg nem lehet. Vettem egy mély levegőt, és nem volt ínyemre a dolog, de végül meggyőztem magam, hogy jó lesz, amit kitaláltam. Ezzel el is felejtettem a történteket, agyam munka üzemmódba kapcsolt, amint beálltam az egyetemi épület előtti parkolóba.

Szombat este jutott csak eszembe, hogy még mindig nem hívtam fel a vezérigazgató urat. Előkerestem a számát, és néztem egy ideig a szívet a szalvétán, majd elszántan tárcsáztam. Szinte azonnal felvette.

– Rust – zengte.

Még telefonon keresztül is képes bemászni a két lábam közé. Aztán hallottam, ahogy halkan elneveti magát, mikor rájön, hogy csak én lehetek, aki még mindig meg sem tud szólalni.

– Szia, Theodor! – mondtam ki először a keresztnevét, és a hangom végre az enyém volt.

Hallottam, ahogy mély levegőt vesz. Most először elárulva magát ezzel.

– Szia, Isabel! – kapcsolt szinte azonnal.

Hangja rekedtebb volt, mint eddig bármikor. Nemcsak bemászik a két lábam közé, szeretkezik a nevemmel.

– Arra gondoltam, hogy kitéplek az égi elefántcsonttornyodból, és megnézem földi halandó vagy-e emberi érzésekkel. – Simogattam körbe a szívet magam előtt a szalvétán, és hallottam, ahogy ismét csendesen nevet.

Ez lett a kedvenc hangom. A világ legszebbje.

– Ez egy kihívás? – Hallottam, ahogy valamit pakol közben. – Mert, ha igen, akkor már most nyertél, nagyon izgulok.

Beszarok neki. Ez komolyan őszintén itt beszélget velem.

– Jó vagy rossz értelemben? – dőltem hátra a széken a lábamat az asztalra téve.

– Fizikailag és mentálisan is – keverte fel a hormonjaimat az óceánok feletti viharfelhőkkel együtt.

– Hétfőre csak mentális kielégülést tudok garantálni.

– Sajnálattal hallom. Remélem, lelkileg felépülök addig!

Nagyon bírom a pasit. Komolyan.

– A szívedet már nekem adtad, most is a kezemben van – simogattam a szalvétát.

– Akkor már nincs mit veszítenem.

– Hétfőig biztosan vigyázok rá. Aznap délután várlak négykor az egyetem természettudományi karának épülete előtt. Semmit ne hozz, csak magadat!

– Most már nagyon kíváncsi vagyok! – Reméltem, hogy mosolyog közben. – Ott találkozunk! –mondta, és le is tette.

Úgy remegett a kezem, hogy el sem tudtam képzelni hogyan fogom a hétfőt végigcsinálni.

***

Hétfőn igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy mindjárt négy óra van. Elköszöntem Franktől, miután megbeszéltük, hogy a hétvégén én is megyek hozzá ebédre. Lilien most fogja közölni vele az örömhírt, mindenképpen ott szeretnék lenni.

A mosdóban gyors állapotfelmérést végeztem: A tükörből egy fáradt világoskék szempár pislogott vissza. Sokat látott, sokat szenvedett, sosem a lesz a régi. Lesimítottam a kedvenc ruhámat. Azték, nyomott arany minták egy sötétbordó, csípőig testhezálló ruhán, aminek szoknyája csípőtől laza, háromrétegű, alsó szoknyája aszimmetrikusan a térdem alá hullik. Háromszög alakú mellrészéhez nem vettem melltartót. Reggel barna magassarkú szandált kerestem hozzá. Kiengedtem a hajam és a bőr hajpántom finoman a hajamba húztam, bőr nyakláncomat, amin a kvarc kristályom lóg a különböző pici arany láncok alá igazítottam, és karkötőimet a helyükre kapcsolva, magabiztosan léptem ki a kapun a lépcsőre.