Nem bírom már tovább azt a súlyt amit rám raktál,
Többet vettél el tőlem, mint amennyit te adtál,
Esténként, ágyamban, az ég felé kiáltok,
Mikor hagynak békén engem az éjt követő rémálmok?
Mindig keresünk egy személyt, ki a lyukat majd befoltozza,
Idők múlva jövünk rá, hogy az ürességet csak kipótolta,
Az elkorcsult világból, azt hisszük nem lehet más kiút,
Itt vagyok én is, nem látsz mást, csak megtörten egy kisfiút.
Várunk mindíg egy személyre, kiben reméljük boldogságunk,
Elnézi külsőnket, s vele együtt minden bolondságot,
Nem azt adja majd, mint sok ember,szívéből gonoszságot,
Érezni fogod te is belül, a mélyről jövő forróságot.
Nem hittem volna azt, hogy átvészelünk majd még kettő telet,
A hidegben is, szivünk tüze miatt támadt mindig meleg,
Bárhol voltunk is, csillagok voltak fenn a fejünk felett,
Megtaláltuk folyton számunkra is azt a kellő helyet...
Ahol,a két fiatal még, egymásé lehettek,
Csókunknak lágy szirmai felszálltak az egekbe,
Ezek a pillanatok nem lettek számomra feledve,
Mióta előtörnek bennem, vagyok egy szinten rekedve.
Hiszem,hogy egyszer, el fog jönni az alkalom,
Meglátlak majd, s szívem verni fog egy meghitt dallamon,
S,végre szállhatok majd újra fenn az égen szabadon,
E versem nyugodjon hát, megtépázott ajkakon.
