Átkos szerencse

5.

Az idő nagyon lassan telt. Lassabban mint bármikor. Hiába ültem álmaim autójában, aminek motor hangja cirógatott, mégis szorongás lett úrrá rajtam. A sofőröm, idegesen szorította a kormányt, néha elkáromkodta magát, mikor a körülöttünk levő többi autós nem úgy vezettek, ahogy az neki tetszett volna.

Amint kiértünk a külvárosba, próbáltam minden figyelmem az ablakon túli világnak szentelni. A fehér kerítéses családi házak, gyorsan váltották egymást. Szinte már egybefolytak. Tekintetemet a műszerfalra vezettem, és realizáltam miért is mosódnak össze az épületek. 120-szal mentünk, az 50-es úton. Szívem szerint sikítottam volna, de nem tehettem. Mert ha Daniel megijed, elránthatja a kormányt és újra át kellene élnem még egy autóbalesetet. Vagy ne is legyek ennyire dramatikus. Simán beletaposna a fékbe, én lefejelném a műszerfalat és egy szép szarvval pompáznék, legalább két hétig a munkahelyemen.

Valamiért bízom ebben a férfiben, így bíznom kell abban is, hogy most épp nem egy öngyilkos merényletre készül a társaságomban. Kezemet az ajtó kapaszkodójára tettem, és hogy megpróbáljam elnyomni félelmemet, úgy szorítottam, mint ha az életem múlna rajta.
Élesen bevett egy jobb kanyart, majd mire eljutott a tudatomig, hogy ez a szüleim utcája, már gumicsikorgatva fékeztünk le a családi ház előtt.

A külvárosnak ezen részén lényegében minden ház egyformán néz ki. Hatalmas telkek, ahol a gyerekek kifulladásig szaladgálhatnak. Fehér léc-kerítés, méregzöld gyeppel, ami mindig tökéletes méretre van nyírva. Az épületek halvány bézs vagy bazsarózsa színben feszítenek. Nagy terasszal, ami a bejárati ajtótól, a ház oldalán át, a hátsó ajtóig húzódik. Végül az emeleti rész, melyről az ablakok kíváncsian merednek az utcafrontra, ahol a gyalogosok és autók járnak-kelnek.

Mi csak ültünk az autóban, és nem szólaltunk meg. Arra vártunk, hogy a másikunk kezdjen bele, ebbe a kellemetlen beszélgetésbe. Ám egyikünk se találta meg a hangját. Végül megelégelve a csendet, ujjaimat a kilincsre simítva indultam volna meg, de Daniel-nek látszólag más terve volt. Mikor érzékelte, hogy épp indulni szándékozom, tenyerét gyorsan combomra helyezve, ezzel maradásra bíztatva.

- Várj...- hangja gyenge és kétségbeesett volt. Fejét lehajtva pásztázta nadrágját, mintha meg akarná fejteni, mint egy kódolt üzenetet.
Nagyot sóhajtva visszaigazodtam az ülésbe, majd kezemet levéve a kilincsről, visszaejtettem azt az ölembe. Nem néztem rá. Nem értettem miért lett ideges. Hisz felnőtt emberek vagyunk. Nem kell hatalmas feneket keríteni egy csóknak. Már nem az általános iskolában vagyunk vagy a gimiben, ahol ez a dolog már felért egy lánykéréssel.
Vagy lehet, hogy megbánta? De hisz miért? Azért annyira nem csókolhatok rosszul, legalábbis eddig nem volt rá panasz, és ezt, a nekem nyomott férfiassága is megerősítette.
Esetleg van valakije? Jesszusom! Biztos van valakije! Tönkre tettem valaki életét! Ácsi! Nem is én csókoltam meg, hanem ő engem.

De te visszacsókoltál!...

Szólalt fel egy hang a fejemben. És még igaza is van. Visszacsókoltam és élveztem. Óh istenem, de még hogy élveztem!
Észre se vettem, hogy ökölbe szorul a kezem. Eszméletlen dühös voltam magamra. Nem lett volna szabad hagyni, hogy az érzelmi éhínségem felül bírálja a józan eszem. De megtörtént! Ezen már változtatni nem lehet.

Pillantásomat levezettem a combomra, ahol Dan keze pihent még mindig. Tenyeréből melegség áradt, ami bizsergésre késztette a bőrömet. Éreztem, ahogy a vérem megint bugyogni kezd az ereimben, hogy az éhínségemet segítve, együttes erővel, felülkerekedjenek rajtam. De most nem engedhettem a csábításnak.

Nem szabad!

- Köszönöm a mai délutánt és a cipőt is. Nagyon hálás vagyok érte, amint tudom kifizetem az árát. További szép napot. - felvettem a diplomatikus álarcomat, amit a munkahelyemen elég sűrűn és előszeretettel használok. Kiszálltam a kocsiból majd sietős léptekkel a bejárati ajtóhoz siettem. Hallottam, ahogy nyílik a kocsiajtó, majd becsapódik.
- Sajnálom! - kiabált utánam Daniel, én mégis úgy tettem, mintha nem hallanék semmit. A kulcsokkal bíbelődtem, mert persze mikor máskor tűnne el az az egy nyavalyás kulcs ami éppen kellene, mintsem most. - Kérlek, beszéljük meg! - lassan két keze köze fogta az enyéimet, amik nyugtatóként hatottak remegő végtagjaimra.