EN-CRACK [엔-크랙] | ENHYPEN

EN-OT7 ONESHOT

Ez volt az első napja, az új gimnáziumban, az új városban, ahova költöztek a szüleivel. Izgult és szorongott, pont most költöztek el, amikor már végzős, beleilleszkedni egy új, összeszokott közösségbe nehéz lesz, ha nem lehetetlen.

A gimnázium első napja, a végzős évének az első napja. Már lassan felnőt, megrémisztette ez a tény, hisz félelmetes a felnőtség. Az ablakon bámult ki, miközben anyukája beszédét hallgatta, amit a megbeszélésére gyakorolt be. 

Fontos üzleti ügyek.

-Heejia, figyelsz rám édesem?- kérdezett rá a nő, lágyan megérintve a lány vállát.

A barna hajú lány hümmögve fordult a nő felé, eleresztve egy mosolyt.
-Figyelek, anya.- érintette meg a nő kezét, ami még mindig a vállán pihent.

-Ha te mondod, de ideje lenne kiszállnod, már itt vagyunk az iskolád előtt.- mosolyodott el a szőke nő, megmutatva halvány ráncait.

-Oh, már is? Rendben, megyek, majd hívlak ha vége az óráimnak, talán beugrok a céghez.- bólogatott eltervezve az iskola utáni terveit. Szeretett a szülei cégében tevékenykedni, és besegíteni olykor-olykor a papírokkal, és érdekelték is az üzleti ügyek.

A nő mosolyogva helyeselt, és integetve hajtott el a Szöuli Gimnáziumtól, a kapu előtt hagyva a lányát.

Szorongva sétált be a kapun, ahol már észrevette a beszélgető, táncoló, nevető embereket, mindenki olyan boldognak tűnt, problémák, gondok nélkülinek tűntek, ő így látta őket.

De azt nem vette észre, ahogyan mindenki aki meglátta, lefagyva figyelték a barna hosszú hajú lányt. Mindenki összezavarodva figyelte őt, emlékeztette őket valakire, akit évek óta nem láttak.

Ujj tördelve haladt egyre beljebb a folyosón, érezve, hogy a szorongás úrrá lesz rajta a sok ember pillantásától. Gyors léptekkel jutott a folyosó végére, ahol az igazgatói iroda tartózkodott, az utat megjegyezte amikor beiratkoztak, így sikerült további szorongás nélkül eljutnia a célhoz.

• • •

-Akkor üdvözöllek a Szöuli Gimnáziumban, Lee Heejia.
Az osztályfőnököd az ajtó előtt vár, elkísér, és bemutat az osztályodnak. Nem kell félned, mindenki kedves itt. - biztatóan mosolygott az igazgató Mr. Jung, az ajtóhoz intve.

A lány meghajolva hagyta el a helyiséget, meglátva az öreg bácsit, aki az osztályfőnöke. A férfi nagy szemekkel bámulta a lányt, mintha nem hinné el, hogy látja őt, hogy újra látja őt. Végül torok köszörülve indult meg a férfi a folyosón, a lányt maga mögött hagyva.

Heejia szorongva, de követte az osztályfőnökét.

,,Miért nézett így rám?" kérdezte saját magát, nem értve a történteket. Megigazítva az egyenruháját, vette fel a lépest az öreggel, immár egymás mellett haladva.

Egy lélek sem volt a folyosón, mindenki már az óráján volt, ami történetesen osztályfőnöki volt, így örült, hogy nem fog semmiről sem lemaradni.

-Ne ijedj meg tőlük, ők csak... Csak, ne is hallgass rájuk.- hadonászott a karjaival az öreg osztályfőnök, még jobban összezavarva a lányt. A szorongás újra úrrá lett rajta, miért ijedne meg tőlük? És miért ne hallgasson rájuk?

Beléptek az immár 32 fős osztályba, ahol nem uralkodott káosz, nem volt ordibálás, sem verekedés, mindenki csöndben várta az osztályfőnökük megérkezését.