EN-CRACK [엔-크랙] | ENHYPEN

EN-N

HIGH SCHOOL MUSICAL FT. HEESUN ONE-SHOT

Én és Heeseung egy párt alkotunk már pár hónapja.

Az egész akkor kezdődött, amikor anyámmal egy teljesen más városban karácsonyoztunk, az új munkája miatt. Egy szép nagy házba költöztünk be, talán még a régi házunknál is nagyobb volt. Az új munkája miatt új iskolába is kellett átiratkoznom, ahol ismét újra láthattam őt, Heeseungot.

A magas, izmos, kosárlabda kapitányt, akit még a karácsonyi buli estéjén ismertem meg. Együtt énekeltünk, mivel valaki a kis színpadra rángatott minket. Először azt hittem, hogy bot hangja van, azért nem akart először énekelni.

De miután megszólalt, minden kétségem elszállt. Gyönyörű hangja volt, bár szerinte az enyém szebb, ami kicsit sem igaz.

De miután suliban találkoztunk, mintha fel sem ismert volna, engem, Kim Sunoot a karácsonyi buliról. Bár nem hibáztattam, hiszen biztos nem én voltam az egyetlen ismeretlen személy, akivel akkor este beszélgetett.

Az új barátaim meséltek róla, bár nem jó dolgokat. Izompacsirta, nőcsábász, alacsony IQ szint, csak a kosárlabda érdekli. De én nem igazán akartam elhinni mind ezt, hiszen az a fiú akivel akkor beszéltem nem lehet ilyen. Kizárt.

A jeget végül ő törte meg, amikor véletlenül egymásnak ütköztünk a szekrényem mellett. Bocsánatot kért rám sem nézve, de miután meghallotta a hangom, hátra fordult. A szemei furcsa melegséget tároltak, és mintha a szemeivel ismét bocsánatot kért volna, őszintén.

A barátaink ellenezték a barátságunkat, azzal az érvvel, hogy elvonjuk a másik figyelmét. Hiszen neki ott volt az országos kosárlabda meccs, nekem pedig a nagy kémia versenyem, amiben nem hagyhattam cserben a barátaimat.

A kémia és kosárlabda verseny miatt a barátaink szét is választottak minket, hazugságokkal tömve a fejünket. Bár, lehet néhány dolog nem volt badarság, hiszen a kosárlabda tényleg a mindene.

És mostanában mintha fontosabb lenne mint én, a kapcsolatunk, a barátai. Heeseung megváltozott ez alatt a nyár alatt. Amióta itt dolgozunk Yuna szüleinél, mintha az a Heeseung akit ismertem, eltűnt volna, helyette pedig egy új változata jelent meg.

Olyas valaki, aki elfelejti a randikat, goromba a barátaival, elfelejti a baráti összeüléseket, vagy csak csupán nem érdeklik. Már azt sem tudom, hogy tényleg ismerem e még.

-Bocsiiii, bocsi drágám. Nem akartalak megváratni.- érkezett meg sietve, szinte futva a hídon, ahol álltam.

A haja csapzott volt, a szemei csintalanul mosolyogtak, a kezeivel pedig egyből átölelt. Lehet még is ott van valahol az a fiú, akibe bele szerettem?

-Kiléptem.- mondtam határozottan, miután elengedett. A szemei most már kérdőjeleket küldtek felém. -Hallgass végig.- kérleltem halkan, miután láttam, hogy meg akar szólalni.

-Mostanában mintha nem lennénk önmagunk. A sors mintha nem akarná, hogy együtt legyünk.- nevettem fel vissza emlékezve a randikra, amikre késett, vagy el sem jött. Pedig ő szervezte mindet.

-Olyan nehéz szavakba öntenem azt  amit érzek éppen, de most az egyszer lehetek én is önző, ugye?- kérdeztem egy savanyú mosollyal az ajkaimon. Mindketten jobban járunk, ha véget vetünk ennek a kapcsolatnak. De nincs merszem hangosan meg mondani ezt. De tudom, hogy érti, mire gondolok.

-Sun, ne csináld már ezt. Beszéljük meg. Ugyan az a Heeseung vagyok aki voltam.- csillant meg  szemeiben a bűnbánat, bár lehet nem is ugyan arra gondolunk.

-Már azt sem tudom, hogy ki vagy Heeseung. Dobod a barátaid mert Yuna összehozott pár ismert kosárlabdázóval. Goromba vagy a többiekkel, csak mert előléptettek. Elfelejtesz eljönni randikra a barátoddal. Jó tudni, hogy mindig is ilyen voltál..- léptem hátrébb tőle.

Lehet sosem ismertem őt igazán. Lehet igaza volt Jungwonnak az elején, az ő fajta fiúk nem nekem valóak.

-Sunoo, kérlek!- kapott a kezem után, de feleslegesen. 

Én már döntöttem, még ha nehéz is végig néznem, ahogyan vége köztünk mindennek. De meg kell tennem magamért.

-Szakítsunk, Lee Heeseung. Nem akarom már folytatni.- ráztam meg a fejem, próbálva visszatartani a könnyeimet.

Azt gondoltam, hogy könnyebb lesz lezárni ezt, miután annyiszor felültetett. De előtte állva, a kezét fogva és a szemeibe nézve jövök rá, hogy ez sokkal jobban fáj mint gondoltam volna.

Az ő szemei is tele voltak könnyekkel, majd elengedte a kezemet és elfordult tőlem. Lehunyva a szemeim sóhajtottam fel. Miért kell, hogy ilyen fájdalmas legyen egy kapcsolatnak a vége?

Mosollyal szerettem volna elválni tőle, mind ezek a hetek ellenére ő volt az, aki miatt magabiztossá váltam. Aki annyi szép emlékkel ajándékozott meg. Még is ide kerültünk. Még utoljára a hátára pillantottam, majd én is megfordultam.

-És mi lesz ezután? Mi van mind azzal, amin keresztül mentünk?- hallottam meg a halk hangját, ahogyan próbálta ő is vissza tartani a sírását.

-A bizalom most fontosabb, amim már nincs számodra.- suttogtam halkan, majd elindultam a hídon.

Anyám már biztos várhat a kapunál. A pulóverem ujjába töröltem a könnyeimet, amiket most már nem tudtam kontrollálni. Egy fejezetnek van vége az életemben, egy nagyon szép de keserves fejezetnek. Lee Heeseungnak.

-Tudod, hogy sosem akartalak megbántani!-

Megtorpantam a kiabáló hangja hallatán. Sírva nevettem fel a mondatán. Tudom, hogy sosem akart szándékosan megbántani. De már nem bírom, hogy két ismeretlenné vállunk napról napra.

-Mit csináljak, hogy megbocsáss?!- kérdezte kétségbeesetten, majd hallottam, ahogyan felém fut. -Sunoo, ne hagyj el. Had tegyem jóvá. Ne hagyj el, kérlek.- ölelt át hátulról, a könnyáztatta arcát pedig a nyakamba fúrta.

A kezei görcsösen kapaszkodtak a pulóverembe, míg a sós könnyei a nyakamon száguldottak le. Nem akartam megsiratni. Nem akartam fájdalmat okozni neked, Heeseung.

De be kell látnod, a sors ennyi időt szánt nekünk. Nem egymás mellett van a helyünk.

-Anyám már vár, viszlát, Heeseung.- vettem le a kezeit magamról, de mint egy gyerek, akitől elvették a kedvenc játékát kezdett neki ismét a sírásnak.

-Hiányozni fogsz, de most már el kell engedned.- suttogtam halkan, majd végleg elengedtem a kezeit.

Ha megfordulnék, félő, hogy ismét semmibe venném a saját érzéseim, és újabb esélyt adnék neki. Most pedig egyáltalán nem vagyok felkészülve egy újabb csalódásra.

-Miért kell elhagynod?- kérdezte rekedten, és tudom, hogy még most is a könnyeit törölgeti.

-Nem illünk össze, értsd meg.- válaszoltam halkan. -Már nem vagyok boldog melletted, kell idő magamra.- tettem hozzá végül azt, ami a szívemet nyomta. 

Fájdalmas volt ki mondani az igazságot, mivel tudom, hogy ezzel most egyenesen a szívébe gázoltam. De most az egyszer muszáj önzőnek lennem, és az én érzéseimet előtérbe helyezni.

-Lehet egy másik életben, egy új világban, ismét összehoz minket a sors.- töröltem le a könnyeim, majd egy nagy sóhajt vettem. -De addig is, külön úton kell mennünk.-

Elhatározva magam kezdtem elsétálni tőle, le kell ezt zárnom. Muszáj.

-De én azt akarom, hogy maradj!-

Görcsösen markoltam a táskámba, ki kell zárnom a hangját.

-Mi lesz velünk?-

Már látom anyám autóját, még pár lépes.

-Megváltozok, ígérem!-

Nem, Heeseung, nekem kell megváltoznom.