Ajánlat (SZÜNETEL)

5

A légkondícionált lakásba belépve szinte kiejtettem a kezemből a nehéz szatyrokat. Cipőmet levetve mentem legelőször is kezet mosni-mert ugyebár a higénia nagyon fontos-majd vissza a konyhába, hogy kipakoljam a vásárolt cuccokat, de először is elindítottam a kedvenc playlistemet. Zene mellett sokkal jobban szerettem csinálni amit akkor épp csinálok. Miután ezzel végeztem elérkezett a napom leginkább nem kedvelt szakasza. A tanulás. Laptopomat felvéve a nappaliból átsétáltam a szobámba és leültem az íróasztalomhoz. Megnyitva a professzor által küldött több tíz diás ppt-t rájöttem, hogy hosszú szenvedésnek nézünk elébe. 

Másfél órával és két kávéval később fellélegezve zártam be a jegyzeteimet és csuktam le a gépem tetejét. Fél három lévén úgy gondoltam ideje ebédelni. Vagy lehet, hogy ezt inkább már uzsinak kéne hívni? Na mindegy. Tehát nekiálltam gyorsan vizetforralni a zacskós levesnek ami először a kezem ügyébe akadt, mert nem volt kedvem ma ennél többet tenni az ügy érdekében. Tehát amint felforraltam a vizet ráburítottam a tányérba lévő porra, kis kavargatás után sajtot reszeltem rá, majd kivittem a kis szeretett teraszomra. 

Enyhe ősz volt, a lágy szellő pedig cirógatta fedetlen vállamat, és néha-néha odébbfújta vállamra omló hajamat is.  A város ma is nyüzsgött ahogy minden nap szokott. Elképzeltem ahogy az emberek mennek haza a munkából, egy-egy pár kézenfogva sétál a kis utcákban, a gyerekek nevetve csúszdáznak az újonnan épített játszótereken, vagy éppen homokvárat építenek az anyukájukkal. Ahogy az apukák fociznak a fiaikkal a parkba és tettetett csalódottsággal az arcukon rázzák a fejüket amikor a gyermekük már nyolcadszorra rugja be a gólt a kapuba, a gólt amit meg sem próbáltak kivédeni. Aztán ott volt a képzeletembe az a sok ember aki a szombati, kora délutáni dugóban ülnek és csak azt várják, hogy végre hazaérhessenek, átöltözhessenek otthoni, kényelmes ruháikba és kipihenjék a nap fáradalmait. Jó érzés volt ilyenekbe belegondolni, hogy miért nem tudom, de valahogy melegséggel töltött el, és valahol mélyen talán reménnyel is. Hisz igen, a remény kis fénysugara még bennem is élt. Hogy miben reménykedtem? Pontosan magam sem tudom. Talán, hogy egyszer én sétálok majd valakivel a kis utcákban, én leszek az anyuka aki a csúszda alján várja, hogy elkaphassa a kislányát vagy kisfiát, hogy építhessek én is homokvárat, vagy, hogy nevetve figyeljem a parkba egy padon ülve annak a két személynek a focimeccsét akit a világon a legjobban szeretek. Pontosan ezt szerettem volna. Megakartam adni másoknak azt amit én nem kaphattam meg. De egyenlőre nagyon úgy tűnt ezek a gondolatok csak olyasmi vágyálmok lesznek. A jövőm jelen helyzetben kiláthatatlan és fogalmam sincs mi lesz velem.

Miután a tányéromat beraktam a mosogatóba a púltról elvettem egy almát és azzal együtt indultam megkeresni a telefonomat amit pár órával ezelőtt-amikor hazaértem-fogalmam sincs, hogy hol hagytam el. Miután körülbelül harmadszorra jártam körbe a lakást megtaláltam az ágyam és az éjjeliszekrényem között lévő padlórészen. Töltőn volt. Hogy felejthettem el? Na mindegy ez kitellik tőlem. Szokásos zenéimet elindítva kezdtem el összeszedni a szennyest ami szanaszét feküdt szinte a ház minden pontján. Énekelve tettem be őket a mosógépbe, majd burítottam a kis tartályba a kedvenc illatú öblítőmből, dobtam bele egy mosószer kapszulát és lecsuktam a tetejét. Ezután elpakoltam az előlhagyott dolgaimat, elmosogattam, felporszívóztam, felmostam, áthuzatoltam, kiteregettem, végül felsöpörtem a teraszt is. Miután mindennel végeztem fárattan huppantam le a kanapéra és hangosan kifújtam a levegőt. Ezzel végeztem. Már csak egy dolog volt hátra amit még nem tettem meg az előre eltervezett tehendőim közül. Irány a bank, bár jelen pillanatban egyáltalán nem volt semmi kedvem hozzá. Elfáradtam, de úgy voltam vele, hogy inkább most megyek el és tudom le, minthogy például holnap is el kelljen készülnöm és ki kelljen tennem a lábam a lakásból. 

Vékony kabátomat magamra kapva léptem ki az ajtón és éppen a zárral bajlódtam amikor valaki enyhény, éppen csak megérintetta a vállam. Nem mondom eléggé megijedtem. Ijedtemben megugrottam és félve kaptam hátra a fejem "támadóm" irányába. Ahogy belenéztem abba a zöldes szempárba hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy nyugodjak meg, vagy inkább kezdjek el jobban pánikolni. Pontosan, a maffiózó állt mögöttem.

-Megijedtél?-kérdezett rá az egyértelműre apró vigyorral. Nagyon vicces tényleg

-Nem.-kamuztam

-Szerintem de.-nézett le rám még mindig azzal a tekintettel amivel azóta bámul amióta megfordultam

-Mit keres itt?-tettem fel az egyetlen kérdést ami jelen pillanatban érdekelt

-Téged.-nem is tudom miért számítottam értelmes válaszra

-Miért?-próbálkoztam hátha megmondja

-A bankba mész igaz?-ezt meg honnan tudja?

-Miből gondolja?

-Elviszlek.-intett fejével egy aprót a lépcső irányába ami a kinti parkolóhoz vezet

Komolyan ez az ember mindenki kérdését ignorálja, vagy csak engem illet meg ezzel a bájos szokásával? 

-Mi? Nem kell.-tiltakoztam egyből

Őszintén szólva kicsit frusztrált a tudat, hogy több időt kellene vele együtt töltenem viszonylag kis légtérben. 

-Gyere!-váltott a meggyőző stílusára, de nem volt durva

Nem olyan volt mint amikor az ilyen nagy emberek tekintélyt parancsoló hangsúlyban utasítják a náluk rangban kisebb posztot betöltő embereket. Nem, inkább olyan volt mint egy szülő aki kezdi elveszteni a türelmét, mert a kisgyereke nem akar elindulni a játszótérről. Szép hasonlat, köszönjük. 

Vonakodva, de elindultam. Mi mást lehet ilyenkor tenni? A lépcsőn lefelé azon tanakodtam vajon mi fog történni, miért van itt meg ilyenek. Mi van ha elrabol? Ha leüt és zsákba tesz, hogy utána egy elhagyatott erdőben kinyírjon? De csak nem tenne ilyet. Vagy mégis?

-Min gondolkodsz?-mély hangja arra kényszerített, hogy ránézzek-Cak mert hirtelen mintha lesápadtál volna.-vette fel az ártatlan arckifejezését, mintha csak tudná min gondolkodtam az előbb.

-Semmin.-feleltem halkan

A parkolóba kiérve nem tudtam merre kéne elinduljak ezért megálltam és magam elé engedve indultam utána egy elég menő sportautó felé. Gondolhattam volna, hogy a legdrágább az övé. A napfényben sötétszürke metálfényezésű kocsihoz érve megvártam míg kinyitja. Késő elfutni? Az én oldalamhoz sétálva egy lendülettel kinyitotta nekem az ajtót és a tetején megtámasztva a kezét várta, hogy beszálljak. Kicsit hezitáltam, majd jöjjön aminek jönnie kell alapon beszálltam. Az utastérbe új autó és enyhe férfi illat keveredett. Kellemes volt, de a tudat, hogy ki ül mellettem még mindig enyhe stresszt okozott. Napszemüvegét felvéve, egy utolsót pillantott rám, majd beindítva a luxusautót laza mozdulatokkal kifordult a zsúfolt parkolóból. Lazán tekerte a kormányt és úgy vezetett, mint aki ezzel a tudással együtt született volna. 

Fekete inge kimutatta szépen kidolgozott izmait amiért minden nő oda volt, pár tincs a hajából homlokába hullott, zöldes-kék szemét napszemüveg védte, eres keze pedig a kormányon és a váltón pihent. Hosszú ujjain gyűrű volt ami köztudottan minden fiúnak jól áll. Be kellett, hogy valjam szép ember volt. Hülyeség lett volna akár csak megpróbálni is tagadni. Jól nézett ki és ezt ő maga is tudta.

Az úton nem igazán szólt hozzám, még csak rám se nézett. Annyi kérdésem lett volna, de nem tudtam, hogy tegyem fel neki, így hát inkább én is csöndben maradtam ameddig oda nem értünk. A motort leállítva levette napszemüvegét, résnyire lehúzta az ő oldalán lévő ablakot és egyet rámpillantva kiszállt a kocsiból. Már éppen fordultam volna az ajtóhoz, hogy megismételjem a tettét mikor egyszer csak egy csippanást hallottam.

Rám zárta az ajtót. Bezárt a kocsiába.

Idegesen fordultam felé magyarázatot várva, mire ő lehajolt a lehúzott ablakhoz és csak ennyit mondott:

-Bocsi.-majd megfordulva elindult az épület felé