Nem tipikus apa『befejezett』

első rész.

– Az apuci is mindig így szólít. - mondta az ölemben ülő kisfiú. - anyuci általában az mondja, hogy Isten haragja vagyok, de apucinak törpe vagyok. - kuncogott fel a kezemet fogva.
– És mondd csak, törpe, ki az apucid? - kérdeztem a haját simogatva, kis kezével együtt, mi enyémet szorongatta.
– Fejixnek hívják. Nagyon szeret engem. - mosolyodott el, majd rohant a többi gyerekhez, remélve, hogy majd talál pár játszó társat magának. Az összes annyira aranyos!
– Hyunjin bácsiii, játszál velem. - nyavajgott a kisfiú, a földön ülve, kis ajkait lebiggyesztve. Ott hagyták őt a többiek... Oda másztam hozzá, és oda taszítottam hozzá a kis teherautót.
– Tű-tű - kezdtem el taszigálni a járművet.

Kb 1 óra múlva.

– Miéjt nem apuci visz haza? - kérdezte a kisfiú az őt öltöztető fiatal nőtől, mire az ridegen nézett rá, és gunyorral az arcán.
– Majd máskor. - húzta fel a fiú kabátján a cipzárt, evel teljesen fel is öltöztetve őt. - viszlát! - köszönt el, és a kicsit, csöppet sem óvatos módon kezdte el kirángatni az épületből, a karjától fogva, mit természetesen nem hagyhattam szó nélkül.
– Már megbocsásson, de ön, hogy képzeli, hogy csak így rángatja szegény gyereket? - mentem utánuk gyors lépteimmel. A fiú el engedve az anyja kezét, hozzám rohant, és körbe ölelte a lábaimat.
– Fáj a karom. - szipogott. Karjaim közé vettem őt, majd az egyik apró mancsára egy pici puszit nyomtam.
– Mostmár nem. - mosolyogtam rá szelíden, evel is próbálva lenyugtatni kis lényét.
– Máj nem. - nevetett fel halkan. - apuci is meg szokta puszilni a kacsóm. - mosolygott az orromat megbökve.
– Elég legyen. Ide gyere te kis... - kezdett bele a nő, de nem hagytam hogy végig mondja.
– Még egy ilyen, és irány a gyámhatóság. - néztem rá komoly tekintettel, mi láthatóan be is jött.
– Pfh.. csak add már a kölyköt. - forgatta meg szemeit. Át adtam a fiút, aval a mondattal, hogy találkozunk holnap, ezután pedig távoztak is, ugyanúgy, mint a többi cserék és szülő.
– Mizu a csajjal? - jött oda hozzám drága barátom, Jeongin, egyben másik az ovi másik óvóbácsija is.
– Szipirtyó. - gunyorítottam, mire a fiú felnevetett. -nem szereti a kicsit, pedig olyan kis aranyos. Ő valahogy mindig csak az apját emlegeti, akit Felixnek hívnak. avattam be. - eddig az édesanyjáról nem is tudtam semmit.
– Esetleg nem tudod a vezeték nevét? Lehet, hogy ismerem. Nincs olyan sok Félix nevezetű erre felé. - mondta, miközben vette fel a kabátját.
– Nem is tudom... - vakrásztam meg a tarkóm. - de talán Lee lehet, a kisfiú vezetékneve is az.. - gondolkodtam tovább.
– Ohh... igen, őt valószínűleg ismerem akkor. - mosolyodott el. Fel csillantak a szemeim, és kiváncsian kezdtem el őt figyelni, amint beszélni kezdett. - osztálytársak is voltunk, de aztán többet nem járt valami miatt. Viszont, hogy mi miatt, azt nem tudom. De nagyon rendes volt, és kedves.. Volt aki aval viccelődött, hogy majd felcsinálja, amin én csak nevetni tudtam, hiszen fiú volt. De neki láthatóan nem viccnek jött le. Nagyon magára vett mindent. - legyintett egyet a kezével monológja végén, és kilépett az ajtón, én pedig követtem őt, kulcsomat kezembe véve pedig be is zártam az épület ajtaját, evel hivatalosan is véget vetve a munkanapunknak.
– Vajon most mi lehet vele? - kérdeztem a fiúra sandítva, miközben a kapucnimat a fejembe húztam.
– Nem tudom. De ha gondolod fel hívhatom. Ha minden igaz meg van még a száma.. - vette elő a telefonját.
– Öhm... igen, persze, haverkodjunk össze vele. - bólogattam nagyokat. Rögtön keresgélni is kezdte a névjegyei között a fiú nevét, de értelemszerűen nem volt sok Felix nevezetű személy a listán. Pontosabban csak egy. Nem igazán kellett sokat keresgélni. " Yongbokie / Félix " olvastam magamban a képernyőn lévő nevet.
– Akkor, rajta. - nyomott a hívás gombra azonnal, és ki is hangosította a telefont.
Leültünk egy padra, majd hamarosan beszédet hallottunk a kütyü felől. Bele szólt valaki. Pontosabban egy gyerek, majd hallottam egy férfi mély hangját is, amitől kirázott a hideg kissé. Nem ilyen hangot képzeltem el annak a szelíd embernek, akit a kicsi leírt.
– Heyoo. - gügyögött a baba, aki történetesen a kis Bobby volt.
– Sziaa. - köszönt bele Jeongin is kedvesen, mire ő felkuncogott.
– Adom apucinak. - mondta, ezután a telefon pár másodpercre elnémult.
– Haló. - hallottam meg újra azt a hangot, amitől az egész gerincem bizseregni kezdett, így picit helyezkedtem.
– Szia Felix! - köszönt neki Jeongin szélesen mosolyogva.
– Szia.. Jeongin. Ugye az a neved? - kuncogott fel a telefon másik felén lévő egyén.
– Igen, bizony. - nevetett fel Jeongin is halkan, majd pedig folytatta. - szeretném tudni, hogy vagy, mi a helyzet veled, régesrég nem láttalak.
– Ez igaz. - sóhajtott egy aprót Felix. - de minden a régi, aval az apró különbséggel, hogy született egy kisfiam. - mondta, a mondtad végére pedig kissé elhalkult a hangja. - Veled mi újság? Minden rendben van?
– Igen, minden tökéletes. Képzeld, én vagyok a fiad dadája! - közölte Jeongin, de muszáj volt a felkuncognia. Tényleg picit furcsa, hogy az ovinak két férfi a beosztottja..
– Komolyan? - a férfi hangjából meglepettség szűrődött le. - Nem mondta. Valami Hyunjinról beszél napok óta.. - nevetett fel. Szusszantam egy aprót nevem hallattán. Olyan furcsán mondta ki, olyan másan, mint szokták.. Talán csak az akcentus miatt hallhattam így, fogadni mertem volna, hogy nem tiszta vérű koreai!
Jeongin meg döfte az oldalam, és a szemöldökét húzogatta, amolyan "na mi aaz?" fejjel nézve rám.
– Mi van? - néztem rá értetlenül, mire a válaszul egy kacér vigyort kaptam cserébe.
– Ő is itt van ám!
– Oh... hát az jó. Azt hiszem.. - motyogta, és ha nem tudtam volna, hogy ez abszurd, azt mondtam volna, hogy a hangjában zavartságot hallottam.
– Csak nem zavarban van? - pillantott rám In, egy kaján vigyorral a fején, mintha csak a gondolataimat tette volna szóvá.  Szemet forgattam. Az egy dolog hogy nem csak a lányokat szeretem, de basszus.. Mi az hogy egy pasival kezdjek ki, akinek mellesleg van egy felesége és egy gyereke is.
– Az ám, és meg akar ismerni téged! - folytatta Jeongin a mondandóját a telefonhoz hajolva.
–  Majd talán egyszer. Mostanában nem vagyok túl jól, meg időm sincs találkozgatókra... - mondta alig hallhatóan a másik fél.
– Akkor majd megyünk mi - vágta közbe drága jó barátom.
– Igen. Talán úgy jobb lesz. Mona úgy sincs mostanában itthon sokat, meg amúgy se érdekli mi van velünk... Jöhettek most is, ha gondoljátok. El küldöm a címet! - hadarta a fiú. Jeongin rögtön bele is egyezett a találkába, és le is rakta a telefont. Közben el kezdtem gondolkodni azon, mit mondhatnék, hogy ne kelljen mennem. Valami azt súgta, hogy nagyon zavarban leszek... pedig még csak nem is láttam, még csak azt sem tudtam kihez megyünk. Egy név, egy hang.. ennyi.
– Mehetünk. - fogott csuklómra In, és húzott fel a padról. Megerőltetve magam, meg szólaltam végül.
– Bobbynak vigyünk gumicukrot, mondta hogy szereti. - mondtam, és vettem is az irányt egy kisbolt felé. Nevetve követett a haverom, és belépve már pár lépés után ott találtam magam egy egész polcnyi gumicukor előtt. Elkezdtem hát válogatni aszerint, hogy én melyiket mennyire szeretem. Reméltem, hogy a pici is kedvelni fogja őket.
– Felixnek is vegyél már valamit. Mondjuk... szivecskés bombont.. van pár fajta abból is, válogathatsz. - vigyorgott szemtelenül Jeongin.
– Hülye. - dunnyogtam, hogy az elárusító ne hallgasson meg, majd löktem egyet a fiú vállán. A pulthoz lépve kifizettem a cukorkákat, és egy kisebb zacskóba rakva őket, távoztam is az üzletből, Innel a nyomomban.

Hamarosan oda értünk egy igen méretes kertes házhoz, aminek a falai vaníliás puding színűek voltak, gyönyörű, nagy ablakokkal. Jeongin bekopogott. Hamar nyitódott is az ajtó, és egy szőke hajú, kissé alacsony férfi.. vagy inkább fiú (?) került szemeink elé. Mit ne mondjak... bennem ragadt a szó is, és csak tátogni tudtam köszönés helyett, ám barátomra pillantva, semmi meglepettséget nem vettem észre az arcán. Tehát tényleg Felix állt az ajtóban.
– Szia Lixie! - ölelte magához Jeongin, amit a másik rögtön viszonzott is.
– Öhm... és szia neked is! - intett felém, mikor véget ért az ölelés, észbe kapva pedig, én is köszöntem neki. Vagyis próbáltam. Nem értem miért volt annyira nehéz. Hisz ő csak egy idegen..
Bennebb invitálta minket, és be vezetett a nappaliba, ahol Bobby játszadozott mindenféle apró játékkal. Mikor meg látott minket, mosolyogva ugrott fel és rohant oda hozzánk. Egyből mosoly került az én szám két sarkába is.
– Sziaaasztook! - tapsikolt boldogan. Fel vettem őt az ölembe, és oda adtam neki a gumicukorkákat, amiért egy puszit kaptam köszönetül. - apuci, itt van Hyunjin. - döfködte az arcomat a kis ujjaival, min halkan felkuncogtam. Felix csak mosolyogva bólintott egyet és össze borzolta a kisfiú haját, ami egyébként is eléggé kócos volt már.
– Na és kértek valamit inni? - kérdezte Felix jó vendéglátó módjára, mire Jeonginnel meg ráztuk a fejünket.
– Én kérek szépen vizet! - szólalt fel Bobby. Felix be ment a nappaliból nyíló, de mégis kicsit elrejtettebb helyiségbe, gondolom a konyhába, és kijött egy szívószálas kis pohárral.
– Tessék babám. - adta a kicsi kezeibe, aki meg köszönte azt. Mostmár tudom honnan örökölte az aranyosságát Bobby. És higgyétek el, nem az anyjától.
– És mizu veled? - ült le Jeongin a kanapéra, példáját pedig mindannyian követtük.
– Hát.. nem sok minden van. Mostanában kicsit betegeskedtem, fájt a hasam. De túl lehet élni ezt. - legyintett egy kicsit, míg a kisfiú felszólalt.
– Nekem nem fáj!- mosolygott a cukorkáit rágcsálva.
– Jajj, igen, régen is fájt neked, emlékszem. - bólogatott Jeongin a szőkére nézve, ahogy felelevenített néhány, nem túl kellemes emléket a fiúval kapcsolatban.
– Hát igen.. - motyogta. - és veletek mi a helyzet? Te ki is vagy pontosan? - vezette rám tekintetét hirtelen, így lefagytam kissé, de szerencsére sikerült hamar kiolvadni. Haha..
– H-Hwang Hyunjin, Bobby egyik óvó bácsija, és örvendek, hogy meg ismertelek. - daráltam le a kissé monoton szövegetmet, majd kezemet felé nyújtottam, ahogy bemutatkozásnál ezt illik. Mintha kicsit el pirult volna, de megfogta a kezem. Óvatosan megráztam kicsit mérettel kezét, amit Jeongin csak vigyorogva figyelt végig.
– Én is örülök! - bólintott, majd elengedte a kezem. Olyan törékenynek tűnt, nem amolyan apa szerűségnek. A vonalai sem voltak nagyon férfiasak. A szeplői pedig egyenesen aranyosak...
– Ugye de szép apuci? - kérdezte Bobby mosolyogva ahogy Fekixen maradt tekintetemet vizslatta. Elkaptam a fejem és csak pislogtam magam elé pár pillanatig. Mit mondhatnék? Egy férfire nem mondjuj azt, hogy szép, de hát inkább mondanám annak, mintsem jóképűnek. Persze, az, de inkább szép.
– Éppen csak annyira, mint te - adtam választ neki végül.
– És én szép vagyok? - kérdezte kíváncsian.
– Az vagy, nagyon is. - bólogattam, mire nevetett. Felix eléggé elpirult, vagyis arra következtettem, hogy így tett, mivel tekintetét elfordította tőlünk, mit persze Jeongin is észre vett, de szerencsére nem tette szóvá.
– Na de mesélj Lixie valamit, miért nem jártál tovább suliba? - kérdezte Jeongin kíváncsiskodva, kissé előre dőlve és térdein megtámaszkodva.
– Öhm... há-hát ez eléggé hosszú történet. Majd talán egyszer elmondom. - hagyta ennyiben a szőke.
– De nem volt semmi baj, ugye? Szólhattál volna nekem, rám mindig számíthattál, és most már újból számíthatsz. - mondta a barátom, és karjai közé zárta  a szőkét.
– Köszönöm! - mosolyodott el végül, majd puszit nyomott a barna hajú arcára, mire az felnevetett és megtörölgette az arcát.
– Még mindig buzis vagy! - jelentette ki szemeit megforgatva.

Inkább édes, mintsem buzis..