Szösszenetek

•3•

– La revedere, copiii! – kapta kezébe a naplót a romántanárnő, majd ellépett a katedrától, és kisietett az ajtón.
– La revedere! – csendült egyszerre az osztály unott hangja.

Amint az ajtó becsukódott, egyszerre hallatott egy fáradt sóhajt az osztály fele, többek közt én is. Nem tudom, hogyan lehet valaki ilyen lelkes a román óra miatt, mint a tanárnő. Egyszerűen csak nem vagyok képes ép ésszel felfogni, hogy hogyan tudja valaki szeretni ezt a nyelvet. Nehéz, és ....... . Igen. Ennyi. Nehéz.

Még mindig a románóra hatása alatt állva bódultan megráztam a fejem, hátha így elmegy a kényszer, hogy együltő helyemben elaludjak. Nemhogy ettől jobb lett volna, sőt rosszabb! Most fáradt vagyok ÉS fáj a fejem. Mesés.

A padtársam fájdalmasan felnyögött, majd felém fordította a fejét, amit a padon pihentetett eddig. Persze nem emelte meg, mert az minek. Mondjuk nem haragszok, szegény megszívta. Mert a kedves tanárnő kitalálta, hogy felelni fog néhány emberke. És ő is köztük volt. Úgyhogy hagytam, hogy nyugodtan, látványosan szenvedjen még egy kicsit. Addig legalább nem fog engem idegesíteni.

Összeszedtem a cuccaimat, amik szésztóródtak az órai kapkodás miatt, és elraktam őket. Belesuvasztottam a füzeteim és a könyvem a táskába, majd a padomból kikaptam a könyvem, és törökülésbe tornázva magam olvasni kezdtem.

Kifejezetten introvertált személyiség vagyok, így nincs túl sok barátom, akikkel két óra közt beszélgetni tudnék. És könyvmoly is vagyok, úgyhogy szívesebben keresem egy könyv társaságát, mint egy osztálytársamét esetleg. 

Krisz, a padtársam, végre szándékozott élni, úgyhogy egy utolsót sóhajtott, majd felemelte a fejét a padról. Szerintem túljátsza ezt az egész „feleltem és most fáradt vagyok úgyhogy szenvedek" szerepet. Míg a fiú is összepakolta a cuccait, én olvastam. Ez így szokott lenni. Megszokta hogy olvasok szünetekben, néha még órákon is, szóval nem zavartatja magát. Bár órákon sokszor bök oldalba a könyökével ha olvasok éppen. De soha nem éri el a célját, ami az lenne, hogy rakjam le a könyvet.

– Milyen óra jön? – fordult felém Krisz.

– Azt hiszem biosz, de várj, megnézem. – raktam le a könyvet a padra. – Aha, biosz jön.

– Mit vettünk fel a múlthéten?

– Honnan kéne azt tudjam? – vontam fel a szemöldököm.

– Mert mondjuk te itt voltál órán? Nem úgy mint én – nézett rám egy amolyan „nem volt egyértelmű?" nézéssel.

– Fhú, tessék – dobtam oda a füzetem neki. –Csak hagyj olvasni.

– Köszi – motyogta Krisz, de már nem nagyon érdekelt, mivel a könyvet újra a kezemben tartottam.

Tehát így telt a szünet. Én törökülésben olvastam, Krisz pedig magolta a leckét. Az én füzetemből. De ez mellékes. Én épp Hortobágyon voltam képzeletben, a padtársam meg a vérkeringést tanulmányozta, mikor is az osztályterem ajtaja kicsapódott és két hetedikes lépett be. Mikor megláttam hogy kik jöttek, semmi nem történt. Az égvilágon semmi. Úgysem engem keresnek ezek az idióták, úgyhogy a figyelmemet újra a könyvnek szenteltem.