Szösszenetek

•10•

Vörös fürtjeit vadul cibálta a jeges tengeri szél. A több méteres hullámok kíméletlenül csapkodták a korhadt fából épült hajó oldalát. A szél minden hangot elnyomva süvített, mint egy orkán. Ekkor egy egetrengető robbanás hallatszódott az éjben, majd egy fülnek fájdalmas reccsenés, és a víz locsogása. A lány szeplős arcára egy gondterhelt arckifejezés ült ki, miközben állátt megvakarva forgolódott a fedélzeten, menekülő utat keresve. Mert ez már nem volt játék. A hajó léket kapott, és az Északi-Sark tengereinek kellős közepén nem lett volna épp kellemes egy éjszakai csobbanás. De nem volt sok idő gondolkozni, cselekedni kellett. Maria tudta, hogy mi fog következni. A tenger rideg habjai ellepték az egész hajótestet. A vízbe merült lánynak hirtelen elkezdett sötétülni a világ. Már csak annyit tudott felfogni, hogy feléje úszik egy fiú, aki karjaiba fogja őt. A sós víz csípte a hidegtől kiszáradt bőrét a lánynak, bár ő ezt nem érezte, hiszen eszméletlen állapotban lebegett a jéghideg vízen, míg egy ifjú fiú karjai tartották, hogy ne sodorja el az áramlat. A fiú bőre sápadt volt, bár nem tetszett természetellenesnek. Jéghideget sugárzó mélykék szemei kiemelték arccsontjait, melyeket eltakartak a rakoncátlan törtfehér és szürke tincsei. A fiú egész lénye tiszteletet sugárzott, látszott rajta, nem csak egy egyszerű parasztlegény. Bár öltözékéből nem látszott sok az éj sötétje miatt, annyit még a vak is láthatott, hogy egy bőrpáncél fedi testét. Nem is volt igazán páncél, csak hátát, mellkasát és karjait fedte a bőr ruha, mely kiemelte formás izmait. Habár Maria nem észlelte, de partot értek. A messzeség sötét hullámain még látszott a sok deszka, amit szerteszét sodort a tenger. A szürkés égen elkezdett a mélybe indulni a nyugvó nap. A lány arcáról a kis seb elkezdett vérezni. A fiú védő karjai még jobban összezárultak.