Szösszenetek

•9•

A zárban megzördültek a kulcsok, majd egy kattanás jelezte, hogy az ajtó mostmár nyitható. A fenyőből készült faajtó nyikorogva kitárult, majd Sophie belépett. Beszívta otthona édeskés menta illatát, majd táskáját a földre dobva fordult az előszobában található tükör felé. De amit látott, az még rosszabb volt, amire számított. Mézszőke hajszíne csak még jobban egy szénaboglyához hasonlóvá tette kócos haját, a szemei alatt mély kékes csíkok húzódtak, amelyek arról árulkodtak, az elmúlt napokban nem aludhatott sokat. A szeme meggyötörten, az összes fájdalmát tükrözve pillantott vissza rá. Elvesztette a fényét, már csak szürkéhez hasonló színekben pompázott az azelőtt a kék minden színében tündöklő szempár. Arca beesett, ezáltal még jobban vékonynak tűnt az amúgy is vékonyka arc. Sophie szipogva lépett hátra egy-kettőt, mivel ami a tükörben látott, elrémisztette őt. Nem hitte, ennyire keservesen néz ki. Nem akarta el hinni, hogy ilyen keservesen néz ki. Míg hátrált, megcsúszott a sikamlós csempén, majd fejét a háta mögött található fogasba verve nagy csapódással a földre esett. A fejébe belenyilallt a fájdalom. Ekkor előtört belőle a reményvesztett zokogás. A padlón magzatpózba húzódva törölgette arcáról az apadni nem akaró sós könnyeket. Közben azon gondolkozott, mivel érdemelte ezt ki. Az iskolában kitagadott lett az osztály közösségből, valamilyen módon mindig csesztetik, és soha nem hagyják békén. A mai napon is gyarapították hőn szeretett osztálytársai a hátába szúrt kések tömkelegét. Természetesen átvitt értelemben vannak a tőrök, de attól ugyanúgy fájnak. Míg ezen gondolkozott, a zokogása szipogássá csendesült szép lassan. Felállni nem volt kedve, így inkább elengedte az eddig kezével szorított térdeit, majd a hideg csempén elnyúlva merült álomba.