𝐂𝐎𝐌𝐈𝐍𝐆 𝐎𝐔𝐓 (𝐙𝐬𝐨𝐦𝐚 𝐅𝐅, 𝐛𝐞𝐟𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭𝐭)

16

  A hetek vészesen gyorsan teltek már csak azt vettem észre, hogy augusztus van, és megint Budapesten vagyunk, a nagy zenekari próbán, hiszen pár nap, és koncert. A hangulat nyugodt, talán túlságosan is, viszont most ezt figyelmen kívül hagyom. Csak arra koncentrálok, hogy a göndör megint elront egy akkordot, ezért már-már hisztérikus állapotban vágódik le mellém a kanapéra, és puffogva kezdi el a szájába pakolni a rétest, amit Paolo hozott.

-Gyűlölöm a Kreolkéket játszani! Meg a Pók szólóját! Megterhelő, és remegnek a kezeim! Nézd Bébi! -mutatja felém kacsóit, amik szinte olyanok, mint a megütött kocsonya. Nem kicsit remegnek, így már teljesen megértem, miért olyan, amilyen.

-Olyan vagy, mint a Nap. Korán reggel felbukkansz, szépen lassan fényt adsz az életembe, egyre több és több sugarat mutatsz meg,egyre magasabbra és magasabbra szállsz. A csúcson elidőzve megfigyelsz mindent és mindenkit magad alatt. Nézed az embereket, hogy s mint intézik a kis életüket, figyeled a növények csendes mozgását és csak élvezed azt a figyelmet, amit mindenki ad neked. Nyáron odaadó és kisugárzó vagy. Világosságot adsz a kora reggeli órákba, egész ideig melegséggel táplálsz, és csak késő este térsz nyugovóra. A virágoknak lehetőséget adsz a növekedésre és fejlődésre, az embereknek és állatoknak pedig biztosítod azt, hogy jól érezzék magukat a természetben. Ezzel ellentétben télen halvánnyá és rideggé válsz. Fokozatosan veszed el a gyönyörű színeket. Már később jelensz meg az életemben és hamarabb távozol. Már nem olyan erős a sugár,mit nekem szánsz. Sötétséget és homályt adsz, elfelejteted velem a szivárvány ezer árnyalatát, a Nap simogató melegét. Már nem táplálod a növényeket kellemes sugaraiddal, már nem adsz vitamint az emberiségnek. Eltűnsz, magad mögött hagyva a szépet, boldogságot és itt hagyod nekem a szürke,hideg tél szívtelen viharát.

  Megpuszilom egyesével az ujjait, majd a hagyom, hogy rám dőljön teljesen. Az aura tökéletes volt, szinte már-már megnyugtató még számomra is. Az, hogy láttam, hogy Giorgio-ék végre felállnak a mikrofon elől, az, ahogy láttam, hogy Bálint végre egy kicsit leáll és pihen olyan szinten szürreális volt, de mégis megnyugtató. Hogy végre ők is adnak maguknak egy kis pihenőt, hogy végre ők is leülnek rendesen, hogy végre ők sem a dalszövegek fölött görnyednek azért, hogy valamit jó csináljanak. Nem vették észre, de a stressz eluralkodott rajtuk a nap folyamán sokadszorra. Most mégis megálltak pihentek, és végre kicsit igazán jól érezhették magukat. Feloldódva. Persze ezt az ember nem veszi észre, ha éppen egy olyan helyzet közepén van, hogy fáradt hogy nem bírja tovább. Csak azt érzi, hogy egy kicsit fáj a feje, hogy már nem bír annyit a keze, hogy egy kicsit megremeg és fáj a lába. Megfárad, mégsem veszi észre azt, hogy a stressz már az élete része szinte. Csak azt veszi észre, hogy az szépen lassan a szervezete kicsit megáll. De persze, ezt Bálintnak nem mondhatom el, hogy szinte már látom, hogy remeg a keze az idegtől, ha esetleg elront egy betűt, ha nem jó gépel be valamit, hogy elront valamit a billentyűkön. Persze ezt nem mondhatom Giorgionak sem, hogy milyen görcsösen fogja azt a mikrofont. Nem mondhatom azt sem Barninak, hogy egy kicsi pihenjen és ne verje annyira átkozottul azokat a dobokat. Nem mondhatom Petinek sem azt, hogy egy kicsit álljon le, és ne rázza ennyire azt a rumbatököt. Nem mondhatom azt sem Zsomának, hogy egy picit tegye le azt a pengetőt. Nem mondhatom azt sem Attilának, hogy a húrok szinte felsértették az ujjait. Ahogy magamnak sem mondhatom azt, hogy az agyam egy kicsit pihenjen, és ne elmélkedjek annyira görcsösen azon, hogy mi lesz a jövőben, hanem koncentráljak a pillanatra.

  De természetesen nem vagyok álszent, ezért csendben maradok, és nézem, ahogy Bálint ideges, Giorgio kicsit szorong, Barni feszeng, Peti szintén, Attila mérges magára, Zsombor pedig egyszerűen csak fáradt.

  Talán majd fél év múlva újra megpihenünk, amint megjelenik az album, de addig is mindannyian siratjuk az elmúlt két és fél hónap azon pillanatait, amikor együtt voltunk, gondtalanul és csak írtuk a szövegeket, amiket most szinte már-már görcsösen próbálunk felmondani, felénekelni, eljátszani. Hiszen hiába írtuk meg alá az alapot, hiába megcsináltuk a dalszövegek ritmusát, mégis ott vagyunk, hogy szinte hülyegyerekeknek érezzük magunkat ahhoz, hogy összerakjunk egy albumot, hiába nekik ez a harmadik, hiába nekem ez az első igazi. De majd talán amint felénekeltük utolsó dalunkat, amint feljátszottuk az utolsó szólókat, amint leadtuk az első koncertet, már minden jó és minden nyugodt lesz, és újra magunkra koncentrálhatunk és arra, mit tegyünk a jövőkkel. Hogy tanuljanak az egyetemen, én hol dolgozzak, és hogy kezdjük meg a következő hónapokat. De addig marad a feszengés.