Harmadik rész

3.8K 195 7
                                    

A folytonos sírásomat egy újabb kopogás törte meg.

- Hagyj békén, nagyi! – ordítottam ki idegesen. Egy pillanatig várt, majd ismét kopogott. – Mondom hagyj! – abban a pillanatban felpattantam, és lélekben már készültem, hogy jól megmondjam a magamét, amikor kinyitottam az ajtót. Meglepetésemre egy ismeretlen srác állt a szobám ajtajában.

- Szia, Luke vagyok! – köszönt mosolyogva.

- Azaz? Nem ismerlek – kérdeztem egy hajtincsemet csavargatva.

- Mondd neked valamit az a név, hogy Ashton Irwin?

- Igen – bólintottam. – Ő küldött?

- Nem. Csak hallottam, hogy valakivel összeveszett, gondoltam megnézem, hogy ki az a merész, akinek sikerült kihoznia a sodrából – nevetett fel halkan, mire én is elmosolyodtam. – Sokan megpróbálták, de kudarcot vallottak – vallotta be.

- Nem értem őt – engedtem be. – Mi baja velem?

- Tudod, – ült le az ágyra. – szerintem megutált, amiért nemet mondtál neki. Ő már hosszú ideje rád várt – védte Ashtont.

- Ó... – Csak ennyi jutott eszembe.

Belegondolva megértem Ashtont. Milyen érzés lehet, ha ennyi év várakozás után kosarat kapsz attól, akit a legjobban szeretsz? Egy dög vagyok!

- Látom elmerengtél – húzta félmosolyra formás ajkait Luke.

- Igen – tekintetemet az övébe fúrtam. - Merre van most?

- Otthon, nálunk – közölte.

- El kell vinned hozzá! – kértem.

A mamámnak azt mondtam, hogy majd később megyek. Nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy járok-kelek. Beszálltunk Luke fekete BMW-jébe, és azonnal elhajtottunk a piercinges házába.

. . .

Rettegek. Soha nem hittem volna, hogy pont egy Ashtonnal való találkától félek.

- Itt is vagyunk – nyitott nekem ajtót a piercinges. Félve, remegő térdekkel szálltam ki az elég kényelmes autóból.

- Először menj be te! – kértem teljesen berezelve.

- Jó.

Kinyitottuk az ajtót, én pedig megálltam az előszobában. Az ottani tükör miatt pont ráláttam a kanapén ülő Ash-re. Karikás, kisírt szemekkel ült ott, egy foltos trikóban.

- Mi tartott ennyi ideig? Egyáltalán hova mentél?– kérdezte Ashton mérgesen.

- Nem akarsz beszélni Lorával? – ült le mellé.

- Nem – jelentette ki azonnal. – Túl sokáig hazudott. Ami köztünk volt, az a barátság extrákkal kategória. Nem kellettem neki. - Teljesen csalódottan lehajtotta a fejét.

- Értem, hogy mérges vagy, de most gyerekesen viselkedsz. Nézd másképp a dolgokat, vagy el fogod őt veszíteni – vágott közbe Luke. - Beszéltem vele. Kedves lány - kezdett cseverészni.

- Hogy mi? – Ashton tekintete eltorzult. – Mikor? És miért? És hol van most? – folyamatosan záporoztak a kérdések, de a hangja néhol remegett.

- Beszéltem vele, mert nem tudtam elképzelni, hogy ki miatt vagy ennyire zabos! – túrt bele a hajába.

Éreztem, hogy most kell bemennem. Gyorsan kinyitottam az előszoba fehérre mázolt ajtaját, és bementem. A szoba közepén megálltam és vártam.

- Ismersz. Nem fogok könyörögni. Ha nem hallgatsz meg ám legyen. De csak miattad vagyok Sydney-ben – néztem rá, mire ő felpattant a kanpéról. – Rájöttem, hogy nem kellett volna annyira durvának lennem veled. Tudom, hogy fontos vagyok neked, és ez fordítva is így van. Csak mert te szerinted össze kellett volna jönnünk az nem jelenti azt, hogy én ugyanezt gondolom.

Vártam pár pillanatig. Ashton arcáról semmit se lehetett leolvasni, Luke pedig némán figyelt minket.

- Nos, – vakarta meg Ash az orrát. – azt hiszem, hogy igazad van. Nem kellett volna veled durvának lennem, mert tudom, hogy a barátságunk megtörhetetlen. Szeretlek, de ha nem járunk, akkor nem. De attól remélem megbocsátasz – nézett rám halvány mosollyal. A szemei mindent elárultak. Hogy mennyire sajnálja amit mondott és tett, illetve, hogy annyira szeret, amennyire lehetséges.

- Irwin, te mindig meglepsz! – nevettem el magam, majd szorosan megöleltem.

- Tudom. De így szeretsz, nem? – simított végig a hátamon.

- Hát persze – szóltam mosolyogva.

Egyébként kicsit sem zavart minket, hogy éppen Luke jelenlétében ölelkezünk az ő házában. Annyit viszont tudok, hogy soha sem rontanám el az egyetlen itteni kapcsolatomat. Annyi mindent megéltünk együtt, minek tönkretenni? Ő is szeret, én is őt. Ennyi, nincs mit tárgyalni ezen.

Estig maradtunk, Luke kérésére, majd Irwin hazavitt. Annyi mindent szerettem volna mondani, de egyszerűen nyert a jobbik énem, ami végig azt suttogta, hogy „hagyd, majd rájön!" meg „úgysem értene meg!" Egyszóval kikészített a dolog.

Otthon aztán boldogan mentem be a nagyiék házába, akik éppen TV-t néztek.

- Itthon vagy? – kérdezte a papa fel sem nézve a készülékből. Hülye híradó!

- Nem, betörő vagyok – ironizáltam. Szerencsére a nagyszüleim értékelik a humoromat.

- Kérsz vacsorát? – kelt fel a nagyi.

- Igen, de maradj csak! – szóltam, mire visszaült.

Kimentem a konyhába, és nekiláttam a vacsinak. A hűtőből kivettem a tojást meg a majonézt, és összeütöttem valami saláta-féleséget. A konyhaablak pedig pont úgy nyílt, hogy ki lehetett látni a kertbe. A nagyszüleim rendszeresen járnak az itteni kertbarát-körbe, ahol a kerttel és a növénygondozással foglalkoztak. Illetve gyakran kirándultak, ettek, meg rendezvényekre jártak.

Éppen ezért is imádom a kertet. Tele van gyümölcsfákkal és virágokkal. Leghátul van egy nagy fűzfa, ami legalább már ezer éves. De az a kedvencem, mert Ashtonnal mindig oda másztunk fel, ha valami „nagyon fontos" dolgot akartunk megbeszélni. Azt a fát legalább 2000 jó emlék övezi. Illetve amikor magányos voltam, mert az Irwin-család elutazott, akkor is oda mentem. Akkor mindig odaképzeltem Ashtont, hogy fogja a kezem és valami hülyeséggel fáraszt. Ahogy a lábunkat lóbáljuk, mert sose ért le.

Egyszer együtt tesszük le innen a lábunkat. Oké? " – Ezt mondta Ashton, mielőtt elutazott. A nagy elmélkedésem közben kissé sok majonézt nyomtam a salátámra, így egy fehéres trutymó lett. Már nem volt gusztusom megenni, így bementem a nappaliba, és csendben hallgattam az éppen aktuális katasztrófát a hírekből.

- Mi van veled? Tegnap annyira szomorú voltál, ma meg kicsattansz! – nézett rám a nagyi gondterhelten.

- Semmi, jól vagyok – nyugtattam meg egy műmosoly kíséretében. – Csak összevesztem Ashtonnal, de már kibékültünk.

- Ó, értem – bólintott.

Hála Istennek nem kellett neki(k) hosszabb magyarázatot adnom a történtekről. Nem arról van szó, hogy nem akarom nekik elmondani, mert úgyis átélték már ezeket a problémákat, csak nem akarom ezzel terhelni őket. Elég az nekik, hogy itt vagyok és fogyasztom a kajájukat. Nem akarom még az életüket is megnehezíteni.

Endless summer // Irwin // BefejezettDonde viven las historias. Descúbrelo ahora