Nem egy fanatikus rajongó (Lee Know × Oc)

10. rész

— Itt van.....

— Ki van ott?

— Krisz.....Krisz itt van és egyenesen felém jön. — mondtam kétségbeesetten. Fogalmam sincs miért, de annyire remegett a kezem, hogy kiejtettem a telefonom a kezemből amiből még pár másodpercig érthetetlenül szólt Minho hangja. 

A kék hajkoronáju nagy léptekkel közeledett felém majd mikor odaért egyszerűen se szó, se beszéd nélkül a számhoz hajolt és megcsókolt. Akármennyire akartam ellökni magamtól nem ment. Annyire szerettem volna megszabadulni a közelségétől és a stressz ami eddig nyomott is rá tett ebben biztos vagyok, hogy kicsordult a könnyem. Ötletem sem volt, hogy ilyenkor mit kéne csinálni, de a legfontosabb ebben a pillanatban az volt, hogy eltávolodjak tőle. Megpróbáltam hátrébb húzni a fejem, de hátulról támasztotta a fejem. Aztán az egész testemmel akartam hátrébb menni a padon, de megragadta a derekam és megszorította mi fájdalmas érzést keltett bennem és kissé szétnyílt a szám mire még jobban elméjjítette a csókot. Ekkor már semmi ötletem sem volt, hogy hogy szabaduljak meg tőle. 

Én csak azt vettem észre, hogy egy hirtelen mozdulattal eltávolodik tőle és a földre esik. A könnyeimmel harcolva és lihegve figyeltem mozdulatlanul ahogy valaki beáll elém. A szívem dobogásától amit olyan hangosan hallottam mintha egy hangszóróból szólna amit követelnül  a fejem mellé helyeztek el, nem hallottam, hogy mit beszél a két fél, de abban biztos vagyok, hogy nem koreaiul beszéltek. Sokkal inkább angolul. 

Pár percig eltarott míg a két fiú beszélt. Meg azért néha bevertek egymásnak egyet-egyet, de én ebből szinte semmit sem érzékeltem. Leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy ne pánikoljak be, de........nem sikerült. Ahogy akaratom ellenére folyamatosan újra és újra lejátszódtak előttem az előbb történtek egyre csak rendeszertelenül vettem a levegőt. Folyamatosan próbáltam normalizálni a levegővételem, de nem sikerült. A szívem is hevesen vert és a könnyeim is elkezdtek ömleni. A sírástól elkezdtem csuklani ami miatt még rosszabb lett a lélegzésem. Lassan már alig kaptam levegőt. Próbáltam szólni valakinek, de egyetlen hang sem jött ki a torkom. Aztán fokozatosan elsötétült előttem a világ majd mindig feketeségbe burkolózott és minden hang megszűnt létezni. 

Nem vagyok pánikbeteg. Ezzel tisztában vagyok csak.....valamikor megtámadnak a tünetei. Néha, nagyon ritkán mikor tényleg minden összejön és stresszes vagyok, sok dolog van amin gondolkodnom kell és még rájön egy ilyesmi eset vagy csak elvesztek valaki közeli embert akkor elő szoktak jönni a tünetek. A mai alkalom nagyon különös volt. Sosem ájultam még el. Valószínűleg azért történhetett mert nem csak kétségbe voltam esve hanem féltem is. Nagyon, nagyon féltem. Ráadásul semmit sem értek abból ami történik körülöttem. Régen olyan jóban voltunk Kriszel, aztán megszakad a kapcsolat most meg hirtelen felbukkan és egyetlen célja van. Nem értem és nem is tudok olyan okot felhozni magamban ami bármilyen módon megmagyarázná a dolgot. 

— Nyugodjon meg semmi baj sincs. Nem pánikbeteg, de lehetnek ahhoz hasonló tünetei. Beszélhetnék esetleg egy családtaggal? — hallottam meg egy beszélgetést. "Valószínüleg -a hangok közelségéből ítélve rólam van szó. Gondolom Minho és az orvos beszélget."  

— Hát. Az nem olyan egyszerű. — "Igen. Ez egyértelműen Minho hangja" állapítottam meg.

— Ezt, hogy érti?

— A lány magyar származású és a szülei ott élnek. Ráadásul nem beszélnek se magyarul, sem pedig angolul. Illetve japánul sem. 

— Á értem. Ez tényleg gond. Valamilyen rokonnal viszont muszáj beszélnünk. — megpróbáltam feljebb tolni magam, de nem nagyon bírtam megtartani magam.