Nem egy fanatikus rajongó (Lee Know × Oc)

3. rész

[csütörtök, 16.]

Talán ha nagyon őszinte akartam volna lenni a szüleimmel akkor nem azt mondtam volna, hogy az iskola az oka, hogy Koreába akartam jönni. Sokkal inkább izgatott az, hogy egy új országba jöhetek. Pedagógiát Magyarországon is tanulhattam volna, de.....én itt akartam. És még most is itt akarok tanítani.

Eme csodálatos dolgok jutottak eszembe míg a kávézóba tartottam. Ez volt az első napom, de ahhoz képest nem is izgultam. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy már olyan sokszor volt első napom kávézóban vagy más munkahelyen, hogy már megszoktam. Egy dolog viszont aggasztott. A nyelv. Mármint majd megpróbálok minél többet beszélni koreaiul hisz mégiscsak Koreában vagyok és nem Japánban vagy Amerikában, hogy egész ittlétem alatt ezeken a nyelveken beszéljek.

[...]

[KOREAI]— Eni kérlek vedd át a tízes asztalt! — hát igen....Sikerült a legforgalmasabb napot kiválasztanom kezdésnek. Szerencsére már tudom mit, hogy kell csinálni, habár a dolgok elhelyezkedésével még nem vagyok tisztában a konyhában meg a pultban/pulton így hát én egyenlőre még csak kiviszem a rendeléseket.

— Rendben! — kiáltottam vissza és már vittem is a rendelést. És ez így ment egészen délután ötig. Fárasztó volt mit ne mondjak, de legalább élveztem. Holnap viszont esti műszakon leszek, úgyhogy nekem kell bezárni, illetve ma ki kéne pihennem magam, hogy ezzel nem legyen baj.

Miután az öltözőben átvettem a ruhám elővettem a telefonom. Beléptem a névjegyzékbe kikerestem a nevet és rányomtam. Egy ideig csak némán néztem a kis, zöld telefont azon mélázva vajon hívjam-e föl. Aztán azzal a gondolattal, hogy mi bajom lenne belőle indulatosan rányomtam az ujjam. A telefont a fülemhez illesztettem, felkaptam a hátizsákom az öltözőszekrényből és egy köszönés után elhagytam az épületet. Eredetileg az volt a tervem, hogy visszamegyek a koliba, lefürdök aztán befekszek az ágyba és nézek valami filmet, de rájöttem, hogy ma még nem is ebédeltem és már lassan az ebédidő is elérkezik. Ígyhát elindultam egy bolt felé, hogy vegyek magamnak valamit ennivalót. Eközben a telefonom végig csak kicsöngött. "Nem vette fel" szomorkodtam. "Azért nem gondoltam, hogy ilyen rossza a viszonyunk egymással" bámultam rá az elsötétült képernyőre.

A bolt félé menetelve eszembe jutott a japáni kávézós munkahelyem első napja. Tök ciki volt. Igaz, hogy nem az én hibám volt, de leöntöttem egy vendéget mert valaki belém jött. Aztán meg, mikor az illető aki lelökött még bocsánatot sem kért sem tőlem sem pedig szegény vendégtől akinek a ruhája tiszta limonádés lett, én lettem a tiszteletlen annak a baromnak a szemében aki nekem jött, mivel "beszóltam" neki, hogy kérjen már bocsánatot. Aztán meg ott volt japánban 2018-ban a c-conos eset. Mindkettőre tisztán emlékszem. 

'Izgatottan mentem be a kávézóba mivel aznap volt az első napom. Rettentően kíváncsi voltam, hogy milyen lehet Japánban dolgozni japánokkal együtt. Először sok kérdés jött a nemzetiségem felől, de nem zavart, habár volt aki nem akarta elhinni, hogy Magyarország létezik. 

Épp egy dinnyés limonádét vittem ki az egyik vendégnek, mikor beléjött egy fekete pulcsis fiú. A lökés jóvoltából megbotlottam és a tálcán lévő pohár eldőlt. Egyenesen az egyik asztalnál ülő férfire ömlött az innivaló. 

[JAPÁN]— Elnézést, nagyon sajnálom. — hajolgattam. — Nem akartam. — szorítottam össze a fogam szégyenembe miközben az aszfaltot néztem.

— Semmi gond. Mindenkivel megesik az ilyen. Látszott, hogy meglöktek. Nem a te hibád volt. —  mosolygott a férfi. Rendkívül hálás voltam azért, hogy nem kezdett nekem pampogni a dolgokról mivel nem igazán tudtam volna mit kezdeni vele.  Aztán megláttam, hogy a fiú tovább akar indulni.