Érted a világ végére is

1. Ne lépj bele anyád levetett cipőjébe

Amelia

Tekintetemmel kétségbeesetten kerestem Sarah nyúlánk alakját a London-Gatwick reptér színes és hangos forgatagában. Miközben szemügyre vettem a duty free shopból kiáramló embereket és a fal mellett vihogó tinilányokat, a bézs oldaltáskámból előhúztam a telefonomat, és ráböktem Sarah nevére a híváslistában.

– Merre vagy? – kérdeztem türelmetlenül, amikor három csengés után felvette.

– A Mary's-ben – felelte könnyedén.

– Én meg itt várlak a reptéren! Még azt is megírtam, mikor száll le a gépem – pillantottam bosszúsan a lámpákkal pettyezett fehér mennyezetre.

– Istenem, Amelia, ne haragudj! Valamiért az maradt meg bennem, hogy holnap délután jössz. Zárok és indulok – bontotta a vonalat.

Haragosan kifújtam a levegőt, és visszaejtettem a táskámba a telefont. Több, mint egy órám volt a semmittevésre, holott még sötétedés előtt be akartam ugrani az üzletbe, és leadni a jövő heti rendelést. Gondolataimból az egyre hangosabban vihogó lánycsapat szakított ki. Felvontam a szemöldökömet, és végignéztem magamon. Nem lógott cafatokban a piros ruhám, nem volt semmi szokatlan rajtam, ami indokolta volna azt az orbitális nyerítést, amit a hosszú, vörös hajú csaj produkált. A mellette álló szőke hevesen fényképezett, míg az alacsony barátnője csillogó szemmel bámult.

– Mi a fene... – morogtam az orrom alatt. Felmarkoltam a bőröndömet, megfordultam, és megcéloztam a pörkölt kávé illatába burkolózott Costa Coffee egyetlen szabad asztalát. Azonban nem csak én vettem észre a helyet: egy világos baseball sapkát viselő, magas férfi ugyanabba az irányba vonszolta fekete bőröndjét. Szerencsémre a hosszú, sötétbarna asztal szélére telepedett.

Fáradtan lerogytam a másik végébe, arcomat a kezembe temettem, és lehunytam a szemem. Idejét sem tudtam már, mikor pihentem ki utoljára istenigazából magam. Varsóban megállás nélkül bömbölt a bátyám, Charles kisfia. A fogzással magyarázta, én azzal, hogy nem bírja az aurámat. Miután véget ért a kicsi Brendon keresztelője, és a három napig tartó haddelhadd, felültem a legelső Londonba tartó gépre, és hazajöttem.

– Sshang! 1 – hangzott fel bosszúsan a férfi felől.

Kinyitottam a szemem, és – továbbra is ujjaim mögé rejtőzve – ránéztem.

A férfi hüvelykujja cikázott a telefonja kijelzőjén, elégedetten felhorkantott, aztán széles mosoly terült el az arcán. Nekem is mosolyogni támadt kedvem, de mielőtt megtehettem volna, a férfi váratlanul rám emelte mandulavágású szemét.

– Elnézést. Ha snaket játszok, teljesen elfeledkezem magamról – szabadkozott, miközben megmutatta a mobilját. A hosszú, zöld kígyó teljesen beszőte a kijelzőt.

– Semmi baj – mondtam kedvesen. – Késik a járatod?

Egy pillanatig értetlen ábrázatot vágott, majd megrázta a fejét.

– A kollégámat várom, sikerült elrontania a gyomrát. Figyelmeztettem, hogy csínján bánjon az itteni ételekkel, de nem hallgatott rám, most pedig én iszom meg a levét, mert minden idefelé vezető benzinkúton megáll.

– Ó, az nem túl kellemes. Mióta a bátyám rászokott az indiai ételekre, a felesége csak azt főz, én viszont nem bírom a fűszerezését. – Beletúrtam a táskámba, az aljából előhúztam a lapos, zöld színű, elrongyolódott gyógyszeres dobozt, és felé nyújtottam. – Sima hasfogó. A kollégád vegyen be ebből kettőt, különben holnapra sem értek...