Érted a világ végére is

8. Az az istenverte nyári zápor

Jin-sung

Agyon kellett volna ütnöm. A szart is kiverni belőle.

Egyvalami tartott vissza attól, hogy megtegyem. A tudat, hogy Amelia ott állt tőlem pár méterre.

Hosszan bámultam az utcai lámpák fénykörében repkedő bogarakat, hallgattam a közeledő autó motorzaját. Igyekeztem lenyugodni, de az ereimben lüktető indulat nem akart szűnni. Kezem ökölbe szorult, ahogy annak a görénynek az önelégült képe beférkőzött az elmémbe. Ki tudja, mi mindent tett Ameliával.

Kisvártatva fényszóró világította be az udvart, és egy kék-sárga színű Renault parkolt le a Rexton mögé. Amelia reszketve, karba font kézzel odalépett a rendőrautóból kiszálló férfiakhoz. Miután túlestek a kötelező bemutatkozáson, az alacsonyabbik férfi, Javier a kesztyűtartóból kivett egy fényképezőgépet, míg az idősebb, kopasz fejű Nelson nyomozó érdeklődve méricskélt engem.

Odasiettem hozzájuk, és megálltam Amelia mellett.

– Kíván feljelentést tenni? – szólalt meg Nelson, mialatt a konyhaablak üvegén tátongó lyukat figyelte.

Amelia aprót bólintott.

– A kollégám csinál pár képet, utána kérem, fáradjon be az őrsre. Ott felvesszük a vallomását – közölte a száraz tényeket a férfi, és társával az ablakhoz mentek.

Amelia felém fordult. Szemében szégyen és félelem bujkált.

– Köszönöm, hogy itt voltál...

– Veled megyek! – vágtam rá. Nem hagyom magára pont most.

– Így is eléggé elrontottam az estédet, nem szeretném még jobban...

– Veled megyek! – ismételtem elszántan.

Élesen beszívta a levegőt. Óvatosan megfogta a jobb kezemet, és a lámpa fénye felé tartotta. Hüvelykujját gyengéden végigfuttatta a bütykök mellet, ügyelve, nehogy fájdalmat okozzon.

– Nem is vettem észre. – Lassan behajlítottam, majd szétnyitottam a kezem. A bőr több helyütt felrepedt a kézfejemen, az ujjaim közé vér száradt. Nem éreztem fájdalmat. Az adrenalin még mindig dolgozott a szervezetemben.

Amelia bevezetett a házba, és leültetett a konyhaasztalhoz. Az üvegszilánkok megcsikordultak a talpam alatt, a fényképező vakujának fénye az arcomba vágott. Túl nyugodt. Lesöpörtem egy üvegdarabot az asztalról, és hagytam, hogy Amelia egy nedves ronggyal letörölje a vért az ujjaimról, majd betadine-nal átitatott vattakoronggal lekezelje a sérülést.

– Nem fáj? – kapta rám aggódó tekintetét.

Megráztam a fejem, és előrehajoltam. Arcunkat csak pár centi választotta el egymástól.

– Örülök, hogy megtetted ezt a lépést – utaltam a feljelentésre.

– Nem akartam, hogy bajod essen – suttogta, és elfordította a fejét. – Aiden... Aiden nem normális. Bármire képes. Te nem ismered...

– Inkább ő nem ismer engem – fújtam ki bosszúsan a levegőt.

– Végeztünk! – szólt be Javier a házba.

Amelia besietett a hálóba, míg én hátradőltem, és felsóhajtottam. A fájdalom pillanatok alatt hatalmába kerített, a kezem együtt lüktetett a szívem ritmusával. Nem pont így képzeltem el az estét, amikor munka után beültem a Rextonba, és idejöttem. Bíztam benne, hogy egy nyugodt estét tölthetek vele, rament főzve, beszélgetve. Ehelyett mindent tönkretett az a barom.