Érted a világ végére is

2. Bármit megtenne érted

Jin-Sung

Farkaséhesen nyitottam fel a fehér levesestál tetejét. A marhahús és a főtt tojás illata pillanatok alatt betöltötte a tonbridge-i The Rose & Crown rusztikus, vörös színben éktelenkedő szobáját. Jobb, mint amire számítottam – állapítottam meg elégedetten, ahogy a tofuval, rizstésztával, hússal és főtt tojással bőségesen megrakott tantanmenre pillantottam. A gyomrom panaszosan megkordult, miközben megragadtam a kanalat.

Yong-hwa, az aktuális állófotós felhorkantott a kerek asztal túlfelén.

– Fel nem foghatom, hogy vagy képes ilyenkor enni – nézett jelzésértékűen a fekete rolexére.

– Ha napi tizenhat órát lehúznál terepen, rájönnél. Nem értem, hova ez a nagy sietség. A Tükörarcok új évada csak jövő tavaszra van beharangozva – mondtam két falat között.

– Yun-seonnal nem stimmel valami. Szerintem emiatt a nagy rohanás. – Mélyen a szemembe nézett, mintha tőlem várta volna a megerősítést.

A kolléganőm forgatások alatt gyakorta eltünedezett. Volt, hogy csak percekre, de az utóbbi két napban előfordult, hogy fejfájásra hivatkozva órákra elvonult a szobájába.

– Biztos összeevett valamit. Téged is megviselt az itteni ízes-bűzös gasztronómia.

Yong-hwa húsos arca megrándult, apró szeme résnyire szűkült.

– Hát honnan kellett volna tudnom, hogy a gyomrom nem bírja a pásztor pitét és a fekete pudingot?

– Időben figyelmeztettelek. – Félretoltam a kiürült levesestálat, és a tarkómra kulcsoltam a kezem. – Mikor befejeztük a Tükörarcok első évadának utolsó itteni jelenetét, a stábbal végigkóstoltuk a londoni Célest teljes repertoárját. Volt ott osztriga, steak, sajtok, mázas sütemények, borok és pezsgők. A legtöbbünk annyira kiütötte magát, hogy egy hétig az ágyból sem tudott felkelni. Az hagyján, hogy émelyegtünk...

– Értem-értem – bólogatott szaporán Yong-hwa. – Nem hiszem, hogy Yun-seonnak ez a baja.

– Yun-seonnak az a baja, hogy nem kap annyi figyelmet, amennyit szeretne.

– Tőled! – mutatott rám.

– Velem van a legtöbb jelenete.

– Jin-sung! – csettintett a nyelvével. Felállt, és az ajtóhoz ment. – Tudod jól, mire gondolok. Az a lány bármit megtenne érted.

Persze, hogy tudtam. Yun-seon már azelőtt rajongott értem, hogy megkapta volna az egyik mellékszerepet a Tükörarcok folytatásában. Emlékszem, az első hetekben belezavarodott a szövegébe, gyakorta elvörösödött, és akárhányszor hozzáértem, leszegte a fejét. Aztán egyik napról a másikra megváltozott. Rámenőssé vált. Mikor a szerep azt követelte, mindenféle gond nélkül megcsókolt. Nem úgy, ahogy ilyenkor szokás, megjátszva, érzelemmentesen, hanem vágyakozva, hevesen verdeső szívvel.

Mire feleszméltem a gondolataimból, Yong-hwa már sehol nem volt, a szavai viszont ott visszhangoztak a fejemben. Bármit megtenne érted.

De vajon létezik olyan nő, akinek elég lenne az, amit nyújtani tudok? Hiszen négy évvel ezelőtt Gianna is összecsomagolt, és kiköltözött a söuli otthonunkból, amikor kiderül, hogy képtelen vagyok megadni neki, amire vágyik.

Akkor, ott, eltörött bennem valami. Hiába ívelt fölfele a karrierem, két lábon járó selejtnek éreztem magam, de a szerep kedvéért továbbra is mosolyogtam, ha kellett, sírtam, ám belül darabokra törtem, akár egy leejtett tükör.