2/2. fejezet

245 13 0
                                    


_______________________

5 évvel ezelőtt

________________________

- Nem hiszem el, hogy ezt csinálja - bosszankodtam Briannek az anyósülésről.

- Szerintem aranyos - próbálta enyhíteni a dühömet.

- Biztos vagyok benne, hogy csak az a célja ezzel az egész nevetséges felhajtással, hogy engem bosszantson - mérgelődtem Brian optimizmusára teljesen immunisan.

- Én viszont biztos vagyok benne, hogy nem így van. Nekem úgy tűnik, hogy legfőképp a saját boldogságáért csinálja - magyarázta, miközben lehúzódott a parkoló irányába.

- A saját boldogsága az én piszkálásomban van - dünnyögtem, majd idegesen nyitottam, majd csaptam be magam mögött a kocsi ajtaját. Még mielőtt elrobogtam volna az épület irányába, Brian elkapta a karom, ezzel megállásra kényszerítve.

- Tudom, hogy nehéz, de próbálj meg normálisan hozzáállni - kért, miközben gyengéden simította végig az arcom az ujjaival. - Adj neki egy esélyt, ne rontsd el a napját! Elvégre a lánya vagy.

- Annál azért érettebb vagyok már, minthogy tönkretegyek egy ilyen fontos eseményt - kértem ki magamnak, mire Brian elmosolyodott és bólintott egyet.

Az egy dolog, hogy Anyámmal néhány éve valemennyire sikerült javítani a viszonyunkon, de néha úgy éreztem, hogy a mi kapcsolatunk sokkal mélyebb szinteken volt sérülve. Mióta rendeztük a múltbéli dolgokat, úgy éreztem, mintha valami belső részem a gyerekkorom elveszett éveit akarná bepótolni, vagy legalábbis számonkérni.

Mivel apám sosem volt, anyám pedig emiatt és a nővérem halála miatt sosem volt alkalmas arra, hogy engem egészséges körülmények között felneveljen, lényegében már egész fiatalon magamról kellett gondoskodnom. Nem számíthattam az édesanyámra, legalábbis érzelmileg biztosan nem. Egyedül kellett megtanulnom, hogy milyen a világ, milyenek az emberek, és bizony egyedül kellett kialakítanom, hogy hogyan kezeljem a rám törő, emberi érzelmet. És mivel kisgyerekként erre nyilvánvalóan nem voltam képes, a módszerem végül az lett, hogy magamba fojtottam minden haragot, fájdalmat, félelmet és csak viseltem a sorsom, tűrtem ahogy velem bántak és normálisnak gondoltam a bántalmazást és a gondoskodás hiányát.

Ezt mind egyébként akkor tanultam meg magamról, amikor pszichológushoz jártam. Ha nem hagytam volna abba néhány alkalom után, akkor talán nem csak a problémák felismerése, de a megoldása is megtörténhetett volna. Helyette annyit ért az egész, hogy a belső megvetés, amit az anyám iránt éreztem csak még jobban felerősödött. Bármennyire is nem akartam rá haragudni, meg akartam érteni, hogy miért volt ilyen, megbocsátani és tovább lépni, egyszerűen nem sikerült. Úgy éreztem nekem van igazam amiért haragszom rá és neki kell mindent jóvátennie, hogy rendeződjön a kapcsolatunk.

Beérve az épületbe teljesen lesokkolt a látvány, ami ott fogadott. Édesanyámat éppen sminkelte egy másik öregasszony, míg egy harmadik a haját igyekezte fonogatni. Mindeközben ketten a rikító pink ruháikat próbálgatták. Nem vagyok én ellene annak, hogy időskorban is mindenki úgy öltözzön, ahogyan a legjobban érzi magát, de ezt mégiscsak kissé nevetségesnek találtam. Egy kétségbeesett "Most ez komoly?" pillantást vetettem Brianre, aki szende mosollyal figyelte a történéseket. Legalább egyikünk jót szórakozott rajta.

Fáj még?Место, где живут истории. Откройте их для себя