Fáj még?

22. fejezet - Erősebbek vagyunk ennél?

Sokáig gondolkoztam rajta, hogy miért kellenek a negatív dolgok az életünkbe. Miért nem lehetünk mindig boldogak? Mi értelme ennek a rengeteg bánatnak, ami nap, mint nap történik velünk?
Ha erre még nem is találtam meg a választ, egyet már tudok: ha nincs mélység, nincs magasság. A boldogságot nem lehet definiálni szomorúság nélkül. Ha az élet egy konstans pozitív állapotba kerülne, talán nem is lennénk megelégedve vele. Nem tudnánk, hogy milyen jó dolgunk van, ha nem ismerünk rosszabbat. Egy hegytetőn úgy izgalmas állni, ha a völgyből jöttél fel egészen odáig. Akkor értékeled a gazdagságot, ha tudod milyen szegénynek lenni. Hiszen nem értékes egy falat kenyér, amíg nem éhezel. Az igazán boldog embereknek meg kellett tapasztalniuk a legnagyobb bánatot is. Csak így lehet teljes az élet.

Tudtam, hogy szakítani fog. Teljesen biztos voltam benne azután, hogy órákkal többet vártam rá, mint kellett volna. Abban a pillanatban viszont semmi erőt nem éreztem magamban ahhoz, hogy kibírjam, ahogyan a szemembe mondja majd, hogy többé nem akar látni, és ennek itt kötünk vége van.

Körbejártam a házat, már legalább tizedszerre. Lélekben búcsút vettem mindentől, csak a cuccaimat nem pakoltam össze. Úgy voltam vele, hogy úgyis visszajövök majd értük valamikor, ha Brian nem lesz itthon. Teljesen beleéltem magam abba, hogy ennek a kapcsolatnak vége lesz. Abban sem voltam biztos, hogy Brian egyáltalán haza fog-e jönni. Csak annyit tudtam, hogy én már nem bírtam tovább várni.

Egy hatalmas és fájdalmas sóhajjal a fogason csüngő kabátomhoz léptem, és a csizmámmal együtt abba is belebújtam. Csak minél gyorsabban el akartam menekülni onnan. Vissza sem néztem, csak lenyomtam a kilincset és kiléptem a sötét, januári utcára. Hiába volt olyan hideg, hogy a lehelletem is látszott, engem mégis levert a víz. Ez valószínűleg a nagyjából száznyolcvanas pulzusumnak volt köszönhető, amit az eredményezett, hogy éppen magam mögött kellett hagynom mindent, ami az elmúlt időben a világot jelentette nekem. Nem tudod, mid van, amíg el nem veszíted.

Megráztam a fejem és elindultam, bár nem tudtam pontosan hova. Pont úgy éreztem magam, mint amikor azon az ominózus estén, még a panel-lakásom ajtajából indultan világgá. Azóta már kilenc hónap telt el, már sikerült teljesen kivernem a fejemből Marcust. Aznap este történt a legjobb dolog az életemben. Legalábbis, eddig azt hittem, hogy a Brian megismerése volt életem csúcspontja. Dehát, tévedni lehet, nem igaz?

Alighogy elindultam, jobbról égetően erős fény vakította el a szemem. Amikor rájöttem a fény forrására, földbe gyökerezett a lábam. Ott maradtam az út szélén, a ház előtt, a torkomba dobogó szívemmel, és teljesen összezavarodva meredtem az egyre közeledő járműre.

- Basszus - dünnyögtem magam elé. A fejemben azért lepörgött néhány menekülési lehetőség, de sajnos egyik sem lett volna gyorsabb, mint az autó. Így el kellett vetnem a lehetőséget, hogy ha elég gyorsan elérek a világ végére, akkor talán nem fog észrevenni. Halk morajlással fordult a bejáróra a kocsi, majd leállt a motor. De nem szállt ki belőle. Azalatt a nagyjából tizenöt évnek tűnő néhány másodperc alatt, ami eltelt azelőtt, hogy Brian lehúzta az ablakot, a fejemben kábét tizenkétszer ájultam el. Még mielőtt bármit mondott volna, én kezdtem el mentegetőzni.

- Már... - kezdtem, de elakadtam. Csak azt tudtam, amit én elképzeltem, arról fogalmam sem volt, hogy Brian fejében mi járhatott. Az enyémben már vége is volt a kapcsolatunknak.
- Már megyek is - motyogtam. A sötétben nem láttam rendesen az arcát, csak éppen annyira, hogy tudjam, nem értette a helyzetet.

- Gyere, szállj be - mondta lágyan, miután feleszmélt a kezdeti sokkból, amit okoztam neki. Nem igazán tudtam hova tenni ezt a kérést, mert ezzel nagyjából mindent felülírt, ami a fejemben lezajlott. Végül csak józanodni próbálva megráztam a fejem és a kocsi jobb oldalához sétáltam. Vettem egy mély levegőt, és mindenre félkészültem, csak arra nem, ami következett.