Fáj még?

23.fejezet - Fáj még?

Sok mindent meg kell megtapasztalnunk, miközben felnövünk. Én tizennyolc évesen azt hittem, hogy már érett, felnőtt nő vagyok, aki probléma nélkül meg tud majd állni a saját lábán. Azt hittem, már megvolt mindenem, ami egy felnőtt élethez szükséges lehetett. Volt munkám, lakásom, párkapcsolatom, azt hittem nem szorulok segítségre. Azt gondoltam, hogy enyém a világ, innen már csak felfelé ívelhet az életem.
Amíg ez az egész össze nem omlott.

Az első nagy szerelem általában nem az utolsó, de még csak nem is az egyetlen. Bár ha ezt valaki a tizenhat éves énemnek mondta volna; aki fülig bele volt zúgva Marcus Lawsonba; akinek a gimis szalagavató volt élete csúcspontja, akinek ismeretlen volt még a nagyvilág és csakis egyetlen személyt látott a jövőjében, biztosan nem hittem volna neki. Makacsul ragaszkodtam Marcushoz, meg sem akartam látni a problémák lehetőségét.

Azt mondják a legmagasabbról lehet a legnagyobbat esni. Hát én estem is. Pofára. Egy évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt a mostani helyzet. Hiszen volt biztos munkám, biztos lakhelyem, gyakorlatilag magamat tartottam el, amíg a többi korombeli még otthon ült a szülei kanapéján, és én erre nagyon büszke voltam. Úgy éreztem, hogy az irányításom alatt volt minden.

Ami ezután jött, az már ismerős lehet. Marcus, életem első és hatalmas szerelme elhagyott. Kicsaptak a kávézóból, majd még aznap kipenderítettek a lakásomból is. Összedőlt minden egyes dolog, amit addig felépítettem. Az egyetemre félretett pénzemet muszáj volt elköltenem abban az időszakban, amikor nem volt munkám. Esélyt sem láttam egy új lakhely találására. Dühös voltam az egész világra, mert nem azt kaptam, amit megérdemeltem.

És hogy mi húzott ki ebből? Most biztosan az a válasz lenne helyén való, hogy: Brian West. Valóban, nagyon nagy része volt abban, hogy elérjek ide. Azonban a saját kemény munkám is kellett hozzá. Az utóbbi évben megismertem önmagam, megtanultam talpraállni a legkilátástalanabb helyzetekből is. Megtanultam, hogy nem lehetek tökéletes, és elfogadtam, hogy sokszor nem azt kapom meg, amire vágyom.

Azon a bizonyos májusi éjszakán én csak és kizárólag Marcus Lawsonra vágytam, mégis Brian Westbe ütköztem. Én saját lakást akartam, mégis máshoz kellett költöznöm. Az első adandó alkalommal a saját lábamra álltam, végül mégis másra szorultam. Ellenálltam anyámnak, mindent megtettem, hogy bebizonyítsam: nincs szükségem rá, ennek ellenére az ő ölében sírtam, mikor minden rosszra fordult. Egyetemre akartam menni, de nem így lett. Összességében mondhatom, hogy semmit nem kaptam meg, amiért dolgoztam. Ó, és ezért el sem tudom mondani mennyire hálás vagyok!

Most sem hibátlan az életem. De sokkal jobb annál, mint amikor véres verejtéket izzadva próbálkoztam, hogy a saját erőmből tökéletessé tegyem azt. Megtanultam elengedni, bízni, és valóban élni.

Végre beköszöntött a tavasz. Minden reggel madárcsicsergés kísérte a reggeli kávét, kisütött a nap és kivirult a természet. Épp ezért Briannel szinte minden este kimentünk egy sétára, ezzel is segítve, hogy a kapcsolatunk aktív maradjon. Az apja levelét kitettük az éjjeli szekrényre emlékeztetőként, és azóta tényleg lényegesen kevesebbet vitáztunk. Új szokásokat vezettünk be, például reggelente én is felkeltem vele, és együtt reggeliztünk, minimum heti egyszer randizni mentünk, illetve ilyen újdonság volt a séta is. Ezeket mind azért vezettük be, hogy jobban összehangolódjunk, és ez be is vált.

Belebújtam a kedvenc, szakadt farmerembe, illetve egy egyszerű, fehér pólóba. Így vártam a ma esti sétánkat, ami sokszor a napom fénypontja volt. Annak aki esetleg ezen gondolkodik elmondom, hogy még mindig nem találtam munkát. Sőt, már nem is igazán keresgéltem. Annyira megszokottá vált a "Brian dolgozik - én otthon vagyok" felosztás, hogy valahogy nem hiányzott. De aznap ez megváltozott.