Izgatottan mértem végig a tükörképem. Derékig érő barna hajam hullámosan omlott a vállamra, farmer rövidnadrágomba betűrtem a fehér magasított nyakú ujjatlanomat. A szokásossal ellentétben a szempillaspirál mellett tust is használtam, aminek cicás vonala kiemelte barna szememet. Egy sétálós első randira bőven elégnek találtam a minimalista, a hétköznapitól csak egy kicsit eltérő kinézetem. A tükröt magára hagyva mentem ki a konyhába, ahol meg volt terítve az asztal ebédhez. Mióta anyám nálam volt minden nap főzött valamit. Nekem nem sokszor volt erre időm, ezért nagyon hálás voltam neki, amiért minden nap főtt ételt is ehettem, ha csak egy hétig is.
- De jó illat van! Mit eszünk ma? - mosolyogtam a tűzhely mellett álldogáló édesanyámra.
- Zöldséglevest főzök - informált, mire a lábas fölé léptem, hogy jobban érezzem a csodás illatot.
- Nyugodtan menj öltözni, ezt én befejezem - küldtem el, mire egy hálás pillantással kilépett a helyiségből.
Már elkészülve jött vissza. Egy halvány lila térd alá érő ruhát viselt, ami pont elég elegáns volt a színházi előadásra, ahová Maryvel mentek. Ősz haját a tarkóján kontyba fogta. Anyám soha nem festette a haját, inkább hagyta, hogy természetesen fehér legyen, akkor is, ha ez idősebbnek láttatta.
Éppen időben értünk a kávézó elé. Egyből kiszúrtam Briant az épület előtti parkolóban, ahogy az autója oldalának támasztva a hátát kémlelte a környezetét. Ahogy megpillantott, enyhe mosolyra húzta a száját, majd mikor megpillantotta a mellettem lévő nőt, zavartan biccentette oldalra a fejét.
- Scarlett Andrews vagyok - nyújtott kezet édesanyám a sötét hajú srácnak habozás nélkül, amint lehetősége nyílt rá.
- Brian West - rázta meg a kezét. Láttam rajta, hogy nem tud mit kezdeni a szituációval, mert fogalma sem volt, hogy ki volt az a nő, akinek az imént bemutatkozott. Közben a munkatársam is megjelent, és nagy vigyorral az arcán jött oda hozzánk. Közben anyához fordultam.
- Mary elvisz a színházba, azután meglátjátok, hogy van-e kedvetek csinálni valami mást is. Haza is visz majd kocsival, a kódot tudod, kulcs van nálad. Otthon találkozunk. Jó szórakozást! - búcsúztam el a két hölgytől, akik a kollégám kocsijába beültek, majd elhajtottak.
- A nagymamáddal élsz? - kérdezte Brian még mindig az előző jelenet hatása alatt. Talán szólnom kellett volna neki az anyámról.
- Ő az anyám, látogatóban van nálam egy hétig - tisztáztam a dolgot.
- Sajnálom, nem tudtam - jött látványosan zavarba. - Csak azt gondoltam, hogy...
- Tudom, hogy túl idős ahhoz, hogy az anyám legyen - szakítottam félbe, mire bólintott. - Nem tervezett gyerek voltam, negyvenhat éves volt, amikor születtem - magyaráztam. - Egyébként a haja öregíti, meg tavaly bevonult egy idősek otthonába. Amúgy még csak két éve nyugdíjas.
- Így már értem - bólintott még mindig kissé kellemetlen mosollyal az arcán. - És hogyhogy egyedül van, ha szabad
kérdeznem?
- Apám elhagyta a családot amikor megtudta, hogy anyám ismét terhes - hadartam magam elé.
- Sajnálom - sóhajtott. - És az apád...
- Fogalma sincs ki vagyok - vágtam közbe, mert láttam, hogy kényelmetlen neki feltenni ezeket a kérdéseket. - Ahogy én sem tudom, hogy ő kicsoda, mert még soha nem találkoztunk. Csak a vezetékneve van meg nekem belőle, amit egy időben az anyám meg akart változtatni az övére, de nem hagytam neki - áradt belőlem a szó. Ilyen nyíltan régen beszéltem utoljára ezekről a dolgokról, most mégis olyan természetesen jött az egész.
أنت تقرأ
Fáj még?
عاطفية"- Fáj még, ugye? - nézett rám. - Pokolian - bólintottam szomorúan. - Neked? Fáj még? - kérdeztem vissza. - Az nem kifejezés." "Sok mindent meg kell megtapasztalnunk, miközben felnövünk. Én tizennyolc évesen azt hittem, hogy már érett, felnőtt nő va...
