Fáj még?

8. fejezet - Biztos, hogy akarod tudni?

- Kezdek fázni - szólaltam meg.

- Menjünk be - fordult meg azonnal az ajtó felé. Egy hirtelen ötlettől vezérelve belekapaszkodtam a kezébe és rákulcsoltam az ujjaimat az övére, mire hátrafordult és elmosolyodott. Visszamentünk a nappaliba és a kanapéra telepedtünk.

- Ellie - szólított meg, mire felé kaptam a fejem. - Ha szeretnél, akkor jöhetsz dolgozni a könyvkiadómhoz - ajánlotta fel, mire belelkesedtem.

- Komolyan? - kérdeztem örömmel a hangomban.

- Persze - bólintott. - Azonnal kezdhetnél bármikor. De persze tudom, hogy nem ez az álom munkád, ezért nem szeretnék semmit erőltetni.

- Köszönöm Brian - öleltem át hirtelen szorosan a nyakát, mire egy kicsit megdőlt a kanapén, de megtartotta magát és átkarolta a derekamat. Nem állt szándékomban elengedni, de úgy éreztem, hogy ezt nem bánta.

- Csak az a baj, - kezdte, miután elváltunk - hogy még nagyon nem indult be a kiadó. Fél éve működik és mindössze egy könyv áll kiadás előtt.

- És mi az? - kérdeztem kíváncsian.

- Ez bonyolult - sóhajtott.

- És akkor nem is mondod el? - biggyesztettem le az ajkam.

- Dehogynem - enyhült meg az arckifejezése. - Megpróbálom elmondani, de ez nem könnyű nekem - túrt a hajába. - Tizenhat éves koromban apukám meghalt. Beteg volt - kezdett bele, mire lefagytam egy pillanatra. Ezek szerint mindketten elvesztettük az apánkat. Én soha nem ismertem, és ebből a szempontból szerencsésebb is voltam, mint Brian, mert ő ismerte az apját. - Nagyon jó volt a viszonyunk, ezért a halálát nagyon nehéz volt feldolgoznom. Abban az időben sokat buliztam, kicsit elvesztettem önmagam. Ráadásul részeg is voltam néha, ami alapból nem egy nagy katasztrófa, de a cukorbetegségem miatt komoly következményei is lettek. Csak hogy példát mondjak, volt, hogy elvesztettem az eszméletem egy bulin és mentővel vittek be a kórházba. Lényeg a lényeg, nem voltam jól. Mikor elmentem egyetemre, anyám akkor döntött úgy, hogy kiköltözik, mert túl nagy neki egyedül a ház. Nem adtuk el, csak anya ment át egy kisebb lakásba. Visszamentem segíteni neki pakolni. Az apám régi dolgozószobájába ráakadtam egy halom papírra. Apám naplója volt, és rólam szólt. Ez volt az egyetlen, ami segített a halála feldolgozásában. Magammal vittem az egyetemre és minden nap olvastam belőle. Elhatároztam, hogyha befejezem a sulit, akkor nyitok egy könyvkiadót és kiadom apa naplóját könyvként. Meg is tettem, és lassan a polcra is kerülhetnek a kész kötetek - mesélte. Nekem könnyek gyűltek a szemembe a történet hallatán. Ahogy végiggondoltam az egészet összeszorult a szívem. Eddig ezt sem tudtam Brianről és biztos voltam benne, hogy azért, mert eddig főleg rólam volt szó. De elhatároztam, hogy vele nem fogom elrontani. Nem leszek olyan, mint Marcus-szal voltam. Nem fogok csak magamról beszélgetni. De valahogy vele nem is akartam. Amikor vele voltam, akkor úgy éreztem, hogy mindent tudni akarok róla. Mert Brian más. Brian több, és többet érdemel.

- Mi a kiadó neve? - kérdeztem meg kis csend után.

- John West - mosolyodott el. - Így hívták az apámat.

- Ez nagyon szép gesztus - mondtam, majd a keze után nyúltam és az ujjai köré kulcsoltam az enyémeket. Lenézett az összefonódott kezeinkre és édes mosoly terült el az arcán. Felemelte őket és puszit lehelt a kézfejemre.

- Kíváncsi vagy rá? - vette elő a farzsebéből a telefonját. Bólogatni kezdtem. Rutinosan írta be a kódját, ráadásul olyan gyorsan, hogyha akartam volna se lehetett volna esélyem megjegyezni. Közben a kezemet nem engedte el. Bement a galériájába és megnyitotta a könyv borítóját. Jól szemügyre vettem. Egy fekete-fehér kép volt rajta, amin egy férfi volt, aki a gyereke kezét fogta. A könyv címe Szemem fénye volt.