◆︎ Assorodus ◆︎⌛︎◆︎ Morpheus ◆︎ The Sandman ◆︎ Magyar Fordítás ◆︎

I.

Mindennek az előljárójával, az első fénysugárral kezdődött. 

Egy röppenésnyi pillanat múlva ott voltam én is a végtelen semmibe taszítva, körbeölelve ennek a csodás, univerzumon átívelő illuminációnak melegével. Teljesen egyedül válaszokért imádkoztam, fogni kívántam teremtőm kezét. Ne érts félre, nem voltam gyermek, sohasem kellett annak lennem, végtelen létezésem nem tartalmazott születést és halált sem fog olyan értelemben amilyennek te ismered. De ez mit sem könnyít azon, hogy szülő nélkül jöttem a világra. Depresszió mély hulláma hasított keresztül a lelkemen. Akárhová vándorolt tekintetem csak a pulzáló fénycsóvát láttam, ami sehova sem vezetett. Hidd el, megpróbáltam követni, hiábavaló próbálkozásokat tettem egy nálam hatalmasabb létforma megszólításra. Sohasem érkezett válasz. 

Fájdalmam következtében bizonytalan voltam mennyi idő telhetett el amíg meg nem pillantottam egy csillagot, egyedül, akárcsak én. Versenyt futottam felé, keresztül az űrön. A rajtam kívüli jelenés olyasmiket éreztetett velem, amiket azelőtt még nem tapasztaltam. Minden zümmögő ionja ennek a csillagnak inspirációt adott nekem és erőt, hogy folytassam az utamat. Husszú idők óta boldog lehettem. 

Hogy örömömet kifejezzem alkotni kezdtem azt, amit tudtam miként kell; szavakat. Beleszőttem őket a csillagba magába, szeretettel és odaadással. Tudtomon kívül viszont csak kevés idő adatott meg számomra a történetemmel, messze nem elég. Alig tudtam felvázolni a cselekmény vegső célját, mielőtt a felrobbanó égitest kilökött engem a végtelenbe. Megrázottan visszafordultam, hogy kiderítsem mi történt. Amit találtam méginkább meglepett. 

A csillag helyén egy bolygót fedeztem fel, pont úgy, ahogy az írásomban elbeszéltem. Prózám csúcspontja realitássá vált előttem. Alászálltam a meddő, forrongó felszínre. Akkor a horizont még méreg vörösen izzott. Megjegyeztem magamnak ezt a napot, sohasem akartam elfelejteni első nagy sikeremet. Most, ahogy elmondom ezt neked, bevallom, nem maradt meg sok ezután, de sohasem az én feladatom volt az, hogy határtalanul tudjak és számon tartsak. Hamar rájöttem, az én munkám minden élőlény céljának megírása az életben. 

Évezredek teltek el és én hűségesen komponáltam mondataimat szikláknak, folyóknak, hegyeknek, egyenként fűszálaknak. A táj szürkéből kékre, majd zöldre változott, ahogy a kontinensek kiemelkedtek a tengerekből. A történelem előtti erdőkben kóborolva esélyem volt megpillantani hozzám hasonlókat. Hetet, hogy pontos legyek. Elmondták nekem, ők királyságok uralkodói, formátlanok és még befejezetlenek. Szereptelenek voltak létezésükben, ezért felajánlottam nekik szolgálataimat. Bizonytalanul elfogadtak, így megkezdődhetett legnagyobb művem írása. Elmesélték miként lettek végtelen élettel megáldva és én ehhez igazítottam történetemet, olyan célokat alkottam, amiket többször is beteljesíthettek, ameddig csak léteztek. A neveik inspiráltak engem. Végzettel kezdtem, hisz ő volt a legidősebb. Később gyakran tévesztettek össze kettőnket, ezért mindenek előtt hadd tisztázzam ezt. Végzet és Cél között hatalmas a külömbség. Utóbbi az oka annak, hogy valami megteremtetett, míg előző azokat az eseményeket foglalja magába amiknek meg kell történnie az életben. Én csak egy történésre fókuszálok, azon kívül minden Végzet hatalma alá tartozik. És én nem akarom megsérteni őt azzal, hogy ebben megkérdőjelezem. 

Halál következett, prózája a legzenésebb neki lett az összes közül. Öccse, Álom, gyönyörű feladatot kapott, ami birodalmát meseországgá változtatta. Pusztításhoz erős szavakat használtam, míg Vágy és Kétségbeesés kissé gyengédebb mondatokat üdvözölt. Mindezt Öröm redületlen figyelemmel követte, azzal próbálkozva, hogy meglesse írásomat a vállam fölött. Miután az összes Végtelen elhelyezkedett saját világában megkezdtük közös munkánkat. Megjelentek az első emberek.