Végzetes szerelem 🔞

Létezik ilyen szép?

Naruto ébredését követően még 6 hétig maradt a kórházban. Sasuke továbbra is mindennap bejárt hozzá. Az utolsó két hétben pedig tolószékében tolva sétáltak is a látogatások során. Naruto sérülései szinte teljesen begyógyultak. Fájdalmai még nem múltak el teljesen, de közérzete határozottan jobb volt. Többet mosolygott, ahogy Sasuke is. Szinte úgy hatott, mintha már kezdte volna elfelejteni, hogy mi történt vele.

- Sasuke, ma haza mehetek - köszönti egy nap a feketét a jó hírrel.

- Ennek igazán örülök Naruto - válaszol halvány mosollyal az arcán. De ez csak a látszat. Belül sírni tudna. Az elmúlt 6 hétben nem hozták fel a témát, hogy mégis merre van a "haza" a szőke számára. Sejtette, hogy Naruto nem csupán a kórháztól vesz majd búcsút, ha eljön az idő, hanem tőle is. - Jön érted valaki, vagy egyedül mész haza?

- Hívtam taxit - válaszol oda sem nézve, miközben táskájába bepakolja azt a kevés tárgyat, ami hozzá tartozik. - Alig fél óra és itt is van - néz a karórájára. - Sasuke, szavakkal ki sem tudom fejezni, hogy mennyire hálás vagyok neked mindenért. Nélküled nem tudom, hogyan éltem volna túl ezt az egészet. És most nem arra célzok, hogy kihívtad a mentőket akkor este - mosolyog boldogan, mégis szomorkásan. Sasuke vissza mosolyog rá, hogy ne bántsa meg a másikat, azonban kedve volna elszaladni. Mindig is utálta a búcsúzásokat. Bárcsak be se jött volna!

- A számom megvan, bármi van, ezután is elérsz - válaszol. Naruto döbbenten kapja rá a szemeit. Most tudatosul csak benne, hogy ez a búcsú lehet, hogy végleges. Torkában hatalmas gombóc keletkezik, melyet nagyon nehezen tud csak lenyelni.

- Igen - válaszol halkan, és sokkal lassabban pakol tovább. Nem akarja Sasukét elengedni. 3 hete vette észre magán, hogy alig várja, hogy másik megérkezzen, amikor meg nincs ott mellette, csak rá gondol. Először azt hitte, hogy hálás neki. Majd barátjaként tekintett rá. Aztán testvérként. Ám még magában sem fogalmazta meg, mi jön ezután. De tudta, tudja, hogy ennél több neki a fekete. Épp ezért is szorul össze a szíve, amikor arra gondol, hogy nem láthatja mindennap. Vagy még rosszabb: talán soha többé.

- Mihez kezdesz ezután? - hozza vissza borús gondolataiból egy furcsán csengő mély hang. Nem tudja beazonosítani, de ő is pontosan ugyanazzal az érzéssel küzd. Ilyen lenne a keserű elválás íze?

- Még nem tudom. A rehabilitáció legalább fél-egy év, addig biztosan nem fogok dolgozni. Bár a mostani külsőmmel... - harapja el a mondat végét egy elégedetlen grimasszal az arcán. Nem kell befejeznie, mindketten tudják, mi a vége. - A helyzet az, hogy a modellkedésen kívül semmihez nem értek. Színésznek sem vagyok a legjobb - nevet zavartan a tarkóját vakargatva. - Lehet, hogy másik szakma után kéne néznem. 21 éves vagyok, talán még nem vagyok ezzel elkésve - néz ki az ablakon elgondolkodva.

- Egyetemre mész?

- Nem tudom. Lehet. Valóban, a tanulmányaim teljesek, a képességeim megvannak, de ilyen jegyekkel nem hinném, hogy bárhova felvesznek – rázza meg lemondóan a fejét. - Tudod, kis csipasz voltam, amikor Jiraiya felfedezett. 11 évesen, szülők nélkül, az utcán éltem. Jártam iskolába persze, de csak a tanárok jóindulatán múlott, hogy nem buktattak meg minden évben. Jiraiya, az akkori mentorom magán tanárhoz járatott. Kemény volt a boszorka, de mindent megtanított. Az ő érdeme, hogy egyáltalán leérettségiztem. Mivel számomra egyenes út vezetett a sikerhez, nem tartottam fontosnak soha, hogy jobban igyekezzek. Hiszen csak mosolyognom kellett, és máris mindenem megvolt. - Sasuke csendben hallgatja merengését. Nem mer megszólalni. Fél, hogy megtörik a varázs. - De kaptam egy jó nagy pofont az élettől és rá kellett jönnöm, hogy mennyi mindent szalasztottam el eddig, és mennyi lehetőség van még előttem. Az elkövetkezendő egy évben a rehabilitáció mellett fejleszteni szeretném magam, és kitalálni, hogyan tovább.