London, 1881. Viktória királynő uralkodásának ideje, s ezzel egyben, a Brit Királyság történelmének gazdasági, politikai és kulturális tetőpontja - a Hosszú Béke ideje, ahogyan azt emlegetni szokás. Nyugalom honol a világban, s abban a hatalmas orsz...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A Telford ház háromnegyed óra kocsiútra volt a Hammersley birtoktól. Gyalog is ennyi idő alatt lehetett volna odaérni, mivel a kocsi ma kifejezetten lassan haladt. Charlotte nem bánta. Úgy érezte, így talán elkerülheti az elkerülhetetlent. Úgy fél órát utaztak még, miután mindketten elhallgattak a kis pengeváltásuk után, mire megérkeztek London villanegyedének szívébe. Ahogy Charlotte kitekintett a kocsijuk ablakán, elborzadt a háztól. Szinte vadonatúj volt és nem mondhatta ízléstelennek, de magába foglalt valami baljós és sötét dolgot, amit nem tudott hova tenni. A város legvégén állt és meglehetősen nagy birtok tartozott hozzá. Ez a ház, a birtok... többet ért, mint az Ő vagyonuk, mindennel együtt. Kinyílt a hintó ajtaja, és Broderick megigazítva kalapját ki is lépett azon. Charlotte vett még egy mély levegőt, majd lassan felkelt, úrinőhöz illően a bátyja kezébe csúsztatta a sajátját, és kiszállt a kocsiból. – Na... nézd meg ezt a házat... és hagyd abba a duzzogást! Más lány a lelkét adná egy ilyen vőlegényért... – sóhajtott fel a bátyja egy gúnyos mosollyal, majd enyhén felkuncogott. Bizonyára szórakoztatta a saját tréfája, de Charlotte nem volt közel sem vicces kedvében. – Akkor menj hozzá te – emelte fel a fejét, hogy felnézhessen Broderick szemébe. A bátyja keze rászorult az övére, amit még mindig tartott. Így illett, és így festett jól... és Broderick egy lehetőséget sem hagyott ki, hogy magát jóravaló, jólelkű és megnyerő férfinak tüntesse fel. Charlotte felszisszent a fájdalomra. A bátyja családi pecsétgyűrűje és az erős keze összeszorította az ujjait. – Kivágom az ablakon a kurva hegedűdet, törött kézzel úgysem mennél vele sokra, húgocskám! – Az arca nem tükrözte fenyegetése komolyságát, holott Charlotte tudta, minden szavát komolyan gondolta, amit kiejtett. Távolról úgy tűnhetett, tréfálkozni próbál a túlontúl is komoly húgával. Broderick tekintete felszaladt a húga feje felé, majd még egyet szorítva a kezén elengedte őt, és a kalapját leemelve intett egyet. – Moriarty professzor! – Charlotte a fájó kezére simította a másikat, majd maga előtt összekulcsolta őket, és követte bátyját. A férfi megtorpant, mintha elfelejtett volna valamit, majd gyorsan visszanézett a húgára.
Charlotte most sokkal sápadtabb volt, mint általában, és ez egyből feltűnt William Moriartynak is. A tekintete lecsúszott a nőn és végigmérte magának. A karcsú nyakra, a vállakra, és a ruhája elején idegesen összekulcsolt kezekre figyelt. Figyelte, ahogy Broderick Hammersley a húga lapockájára simít, és tereli maga előtt, de az jobban meglepte, hogy a lány láthatóan húzodott az érintése elől. Will már hallott a nő szépségéről. Az egyetemen a diákok és a tanárok is egyetértettek abban, hogy jelenleg Hammersley vikomtessze a legkapósabb hajadonok egyike Londonban, és hogy a bátyja éppen férjet keres neki. Willnek volt egy megérzése a mai teázással kapcsolatban, és ahogy végignézett a döbbent, és szinte teljesen más világra boldogult arcú nőn, tudta, hogy igaza van. Megint. Ez az ostoba Broderick éppen Telfordhoz készül hozzáadni a húgát. Will rápillantott elsőnek Albertre, aki mellett Mary állt, és lágyan karolta a bátyja a karját, majd a másik oldalán Louisra, aki érdeklődve figyelte az érkezőket. – Ismered? – Fogjuk rá – mosolyodott el az öccsére nézve, majd a tekintetét átvezette Maryre és halkan beszélt, mielőtt még a vikomt eléjük ért volna. – Mary, légy oly kedves, és figyelj oda a vikomtesszre. Halálra van rémülve... – Mary elrántotta a száját, de aprót bólintott, és Will pontosan tudta, miért tesz így. Nem kedvelte az úri népeket, nem véletlenül illett ennyire a kis családjukba. De Mary, vele ellentétben, nem volt annyira alapos, hogy ismeretség nélkül meg tudja állapítani, ki tartozott az ellenségeik, és ki a barátaik közé. Boczonáditól, akinek a Moriartyk pár éve segítettek, – mikor még Mary és Benjamin nem volt a családjuk része, – tudta, hogy a vikomtessz jó ember. Ritkán bízott meg mások ítéletében, de valamiért Miksa meggyőzte őt. – Drága barátom! – ért eléjük Broderick, és kezet nyújtott Williamnek, amit Ő szívélyesen viszonzott. – Broderick! Örülök, hogy látlak! – Nem hittem volna, hogy itt találkozunk! – mosolyodott el, és a házra nézett. – Vagy ez a semmirekellő mindenkit idecsődített a városból? – Könnyen meglehet... – mosolyodott el Will is, és a férfi mellett álldogáló hölgyre nézett. – Üdvözlöm, kisasszony, mi még nem találkoztunk, ha nem tévedek... Charlotte felemelte a fejét, és magára erőltetett egy bájost mosolyt. – Nem, uram, valóban nem... – William James Moriarty – bólintott, és Broderickre nézett, aki idegesen megroppantotta a nyakát. – Ő a húgom, Charlotte... ne haragudj miatta, elég balgatag – legyintett, és a nő mézsárga szemei a bátyjára villantak. Oh, nem. A nő nem tűnt Will számára butának, sőt, sokkal több sütnivalót sejtetett (hallgatása ellenére), mint a bátyja. Will elvezette a tekintetét a nőről, aki szemmel láthatóan alig fogott fel valamit az elhangzottakból, ellenben folyamatosan a kézfejeit tördelte. – Bemutatom neked a testvéreimet – kezdett bele Will, Brodericknek intézve szavait. – A bátyám, Albert és a menyasszonya, Maria von Rilke kisasszony, valamint az öcsém, Louis. – Üdvözlöm az urakat – bólintott a férfiak felé Broderick, majd a barna, nagyszemű és igen szemrevaló hölgyre siklott a tekintete. – És a kisasszonyt. – Üdvözlöm, vikomt... – hajolt meg finoman a nő. Volt valami furcsa csáb benne, habár nem úgy tűnt, hogy ezt a reakciót akarta volna kiváltani az emberből. Valójában Broderick nagyon is vonzónak találta. Vajon Albert Moriarty a világ mely zugában talált egy ilyen szépségű nemesi leányt? Ezen morfondírozott, miközben kedélyesen csevegett a Moriarty fivérekkel. – Azt hiszem, Will... ideje lesz bemennünk – szólalt meg a legidősebb, Broderick szavába vágva. – Ne sértsük meg a vendéglátónkat. – Teljes mértékben igaza van, uram – villantott vigyort Broderick, habár a fivérek érezhetően nem akarták bevenni a szóváltásukba. – Majd bent még csevegünk! – Azzal intett a három férfinak és a nőnek, majd elindultak befelé a húgával. Mikor az ajtó mellé értek, Charlotte szólalt meg halkan. – Diskurálni. Nem csevegni... csevegni a nők szoktak. A férfiak diskurálnak, esetleg beszélgetnek... – mondta halkan, miközben a lépcsőfokokat szedte, és pár lépéssel leelőzte a bátyját. Broderick szentségelni szeretett volna, de elnyomta magában. Pont az ilyenek miatt utálta a legjobban őt világ életében; mindig mindent jobban tudott nála, pedig nő volt.
