London, 1881. Viktória királynő uralkodásának ideje, s ezzel egyben, a Brit Királyság történelmének gazdasági, politikai és kulturális tetőpontja - a Hosszú Béke ideje, ahogyan azt emlegetni szokás. Nyugalom honol a világban, s abban a hatalmas orsz...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Miksa mellett Charlotte kivirult. Az arcáról ragyogó mosoly sütött, miközben az öreg apró tréfákkal mulattatta az asztalok felé sétálva. Charlotte nem szerette a teapartikat, és ennek az oka legfőképpen az volt, hogy nem kedvelte a teát tejszínnel. Világéletében keserűn, erősre főzve és magában itta. Nem adott hozzá se cukrot, se tejszínt. De az ilyen eseményeken kénytelen volt magába diktálni. Alapból nem szerette az édes dolgokat. Maximum gyümölcsöt evett, de süteményből is inkább a citromosat, kevésbé édeseket fogyasztotta, ha már ennie kellett. Miksa, ahogy Charlotte belekarolt, az apró kézfejet simogatta kövérkés ujjaival, mintha csak a saját lányát vezetné. Nagy fájdalma volt, hogy Charlotte nem tudott beleszeretni Emmerichbe. Pedig szegény fiú kiskoruk óta bálványozta a lányt. Ezt Miksa el tudta fogadni. Emmerich jó gyerek volt, szolgálatkész, de nem elég vad Charlotte mellé. Őt meg kell zabolázni és nem lehet mindig hagyni, amit a szeszélye diktál. Mert ez a leány... ez a leány szenvedély volt, szeszély és akarat... Le tudták láncolni, de megtörni, megzabolázni lehetetlenség volt. Erre Em fia nem lett volna képes. És Isten a lelkén, előre szánta kicsit a férfit, akinek lesz hozzá mersze. Bár... ez a lány úgy tud szeretni mint senki más. Miksa elmosolyodott a gondolatra, és az asztalhoz vezette Charlotte-ot. Ott megsimította még egyszer a lány vállát, és a tekintete elidőzött a ronda, giccses ékszeren, ami az ujján csillogott. Nagyon remélte, hogy Telford kevés lesz ahhoz, hogy összezúzza Őt.
Charlotte helyet foglalt. Meglepetésére, a balján Lady Wales ült, gömbölyded pocakján tartva kezét, ezzel felhívva figyelmét mindenkinek várandósságára. Nagy dolog volt ez, hiszen oly régóta várta a jó ura az örökösét, hogy sokan már azt találgattak, vajon meddő-e a pár valamelyik tagja. A jobbján új arcot fedezett fel; a nőt, akivel érkezésekor találkozott, a gróf menyasszonyát. Csodásan szép nő volt, törékeny, és bájos. Az arca koncentrált volt, és mintha ideges lett volna. Charlotte nem tudta megmondani, ma miért fut bele egyfolytában Moriarty grófba, illetve annak testvéreibe vagy ismerőseibe. Jelenleg éppen menyasszonyába, aki más volt, mint a legtöbben az asztal körül. Bár viselt festéket, de nem olyan sokat, és túlzóan, mint például Lady Wales. A ruhája csodásan állt rajta, bár Charlotte felfedezte a keblei hektikus mozgásából, hogy szorosabbra húzták fűzőjét a kelleténél. Felpillantott, s látta, hogy az asztal túloldalán a legidősebb gróf ült, Albert Moriarty, aki kedélyesen csevegett a mellette ülő Lord Lacey-vel. – Mily nagy öröm, egy frigy híre, eme borzalmas időkben... – sóhajtott fel mellette Lady Wales, és Charlotte tudta, hogy hozzá beszél. A nő felé fordította a fejét, és szeme sarkából látta, hogy a mellette ülő hölgy is így tesz. – Valóban... borzalmas, ami Lord Hacklebrownnal történt – bólintott egy aprót, és a szalvétáját finoman a combjaira terítette. – Hihetetlen... a Scotland Yard hozzá nem értése, szinte felháborító... hogy aludjon nyugodtan így az ember, szíve alatt gyermekével. Charlotte elmosolyodott, és kezével megsimította a finom anyagú szalvétát. – Talán, zárja be az ablakokat és az ajtót, asszonyom. – Lady Wales arca eltorzult, Charlotte pedig egy apró kuncogást hallott a balja felől. – Tréfás... – nyögte ki Lady Wales, majd felsóhajtott. – Járok egyet... a gyermekem sétálna egyet. – Ohh, akkor semmiképpen ne fossza meg ettől, Lady Wales... – folytatta bájosan Charlotte, és elégedetten konstatálta magában, hogy még mindig mesterien tudja eltűntetni maga körül a pletykás és rosszindulatú ismerőseit. Amikor Lady Wales távozott, érezte, hogy kíváncsi pillantás mered rá a másik oldaláról; fogalma sem volt, hogy ki ül mellette, így hát szofisztikáltan rápillantott a hölgyre. – Ön... Moriarty gróf menyasszonya, ha nem tévedek, igaz? – A nő egy pillanatig csak nézett Charlotte-ra, majd elmosolyodott és aprót bólintott. – Így van, vikomtessz. Maria von Rilke vagyok. – Kérem, hívjon csak Charlotte-nak... – rázta meg a fejét. – Édesanyám volt a vikomtessz, és kétlem, hogy én tudnám pótolni az Ő helyét a társaságban... nézze meg, még Lady Wales-t is elüldöztem... – Nem nagy kár érte – mondta apró félmosollyal az arcán, és Charlotte gyűrűjére pillantott. – Öhm. Gratulálok a jegyességéhez. – Kétlem, hogy ez gratulációt érdemelne... – szaladt ki Charlotte száján, majd megrázta magát, és hozzátette. – Akarom mondani... Én is az önéhez. – Maria hosszan vizslatta Charlotte arcát. Értette Ő, mire gondolt, csupán nem tette szóvá, és ezért Charlotte mérhetetlenül hálás volt. Egy inas nyúlt be kettejük között, és egy tálca süteményt rakott le, közvetlenül Charlotte elé, az asztal közepére. Az inas elhúzódott, meghajolt, majd továbbállt. Charlotte-ot azonnal megcsapta a citromos sütemény illata, és kelletlenül mocorogni kezdett. – Úgy tudom, ezt kedveli, kisasszony. – Charlotte felpillantott, és a Moriarty gróf mögött álló Telfordra nézett, aki akkor épp a gróf idősebbik öccsével beszélgetett. – Citromos... úgy tudom, ez a kedvence. – Így igaz, uram... – bólintott aprót, és elnézett a kutakodó tekintetekről, egyenesen az üres desszertes tányérba bámult. Evésre még gondolni sem mert, így is irtózott a gondolattól, hogy remegő gyomrába bele erőltesse a tejtől nehézzé vált teát. Maga elé bámult, és így is volt, egészen addig, amíg fel nem szolgálták a teát. Ahogy a sötétbarna, gőzölgő folyadékot a díszes és csodás porcelán csészébe töltötték, Charlotte mélyeket lélegzett. A felszolgáló, mikor befejezte a műveletet, a tejért nyúlt, de Charlotte figyelmeztetően a csésze fölé emelte a kezét, így jelezve, hogy nem kér a teájába. Nem volt illendő. Nem volt elfogadott, de egyszerűen nem volt képes most ezt magába erőltetni. Mellette Lady Rilke pillantásával követte a tetteit, de Charlotte úgy érezte, ha szóvá is teszi az illetlenséget, akkor sem hangosan teszi majd azt. Lady Wales még mindig sétálgatott az asztalok között, és Charlotte tudta, hogy olyan mélységesen megsértette a grófnőt, hogy egy ideig bizonyára nem jön majd a közelébe. Az inas bólintva távozott, Charlotte pedig a kiskanálért nyúlt, és egy pár szem cukrot azért a teájába tett, mielőtt még valóban elájulna. Emlékezett, Lizzy sokszor mondta neki, ha úgy érzi, hogy az ájulás szélén áll, szopogasson cukrot. Emiatt a gondolat miatt két kanállal is tett a teába , majd óvatosan kavarni kezdte azt. De megakadt a mozdulatban. Méghozzá Lady Rilke akasztotta meg. Rápillantott a rozsdabarna barna hajú nőre, aki éppen körbe körbe kavarta teáját.
