𝐀 𝓛𝓲𝓵𝓲𝓸𝓶 𝐈𝐥𝐥𝐚𝐭𝐚 | Yuukoku No Moriarty /w szunszi

Ⅳ.

𝓜𝓪𝓻𝓲𝓪 𝓿𝓸𝓷 𝓡𝓲𝓵𝓴𝓮 𝓴𝓲𝓼𝓪𝓼𝓼𝔃𝓸𝓷𝔂

Az idő valamivel kellemetlenebb lett a távozás pillanatához közeledően. Mary sosem szerette az efféle partikat; fölösleges időtöltést látott csak bennük, egy csomó mondvacsinált, faragott-míves módon kedves arccal és mézes, visszafogott kuncogásokkal, amiktől a hideg víz leverte a hátát a szigorúan szorosra húzott fűző alatt. Igazából ezt sem kedvelte. Korábban ritkán hordott fűzőket, igazából nem is volt ilyen drága anyagból készült, erős szorítású darabja addig, amíg nem került a Moriarty család szárnyai alá. Azóta minden sokkalta másabb lett... nem csak az ő, de a fia élete is fenekestül felfordult, és sokszor érezte úgy, azt az énjét maga mögött is hagyta részben, aki azelőtt a sorsdöntő nap előtt volt. Habár... néha mutatkoztak még a jelei.
Mint például most is, abban a pillanatban, amint kiléptek Telford úr gigászi villájának az ajtaja elé, és már mogorva grimasszal az arcán konstatálta, hogy eleredt az eső. Este nyolc órát csengetett nemrég a benti falióra, és a komornyik most találta megfelelőnek az időt a távozásra. Ez így rendjén is volt, valójában – gondolta Mary, miközben egy esernyő kinyílt a feje fölött és ő elindult a mellé szegődő férfi társaságában a villa előtt álló hintó felé – úgysem illik kilencnél tovább mulatni valakinél az időt, még akkor sem, ha közeli viszonyt ápolnak. Telford úr viszont láthatóan nem volt több egy pénzért csinált, felkapaszkodott pondrónál, aki mindenét arra tette fel, hogy nemessé válhasson.
Mary elmosolyodott; egyes emberek igen ferdén látják a világukat. Azt hiszik, attól válnak valakivé, hogyha rangokat tömnek magukba, addig, míg ki nem pukkad az önbecsülésük fekélye és fertőző gennyével meg nem mérgezi a körülöttük élőket – ez volt talán az egészben számára a leggusztustalanabb. Nemesnek lenni annyit tesz néhány ember szemében, mint elég nagynak lenni ahhoz, hogy eltapossa az alatta állókat; másnak pedig éppen mást jelentett. Mondjuk egy jó ügyért való kiállást... vagy adományt. Adományozni általában a rossz nemesek is szoktak; olyan szentek, akiknek maguk felé hajlik a kezük, s az önzetlen adomány nevében összeget ajándékoznak intézményeknek azért, hogy utána ők dicsérettel és esedezéssel fizessenek nekik – lelki uzsora, ami talán undorítóbb annál, mint amikor valaki a pénzzel csinálta ugyanezt.
– Minden rendben van, Mary? – A férfi, akinek eddig karját szorosan fogta, megállt a hintónál és lenézett a mellette álló nőre.
– Igen, Albert – felelte Mary. – Miért kérdezi?
– Merengett megint. – Egy másik hang szólalt meg; jóval fiatalabb, s Williamhez tartozott, az ifiúrhoz, aki most öccse társaságában éppen a hintóba lépett előttük. Lecsukták mindketten az esernyőjüket, s a kocsis elvette tőlük. Mary egy hangyának is apró fintort engedett simult, kerek arcára, amikor meglátta az öreget, s konstatálta a kandeláberek teremtette félhomály ellenére, hogy bőrig ázott már most a szemerkélő esőben a gyapjúszövet kabátja.
– Egy ilyen délután után csak merenghetek – felelte a nő, s elegánsan felemelte szoknyáját, majd fellépett a két fokra.
– Tán nem találta érdekesnek? – kérdezte William, amikor Mary helyet foglalt vele szemben. Karmazsinpillantásán átfutott egy szokatlan, kacér fény, és megnyalta az alsó ajka szélét.
– Maga igen?
Mary mellett besüppedt a hintó finoman párnázott és brokáttal borított ülése. A férfi keresztezte lábait, és lassan lehúzta kezeiről a fehér kesztyűket. Mary összerezzent, amikor a férfi ujjait érezte felkarján egy pillanat illanó erejéig átsuhanni: Albertre sandított, de az az ablakon kinézve figyelte a ködbe és mérsékelt, szitáló esőbe burkolózó londoni látképet.
– A parti nagyon gyér volt, ezt be kell vallanom – folytatta William a gondolatmenetét, és el-elkapta a vele szemben ülő nő pillantását. A kocsi elindult. Zötykölődve haladt, s a szőke férfinak meg kellett emelnie a hangját, hogy áthasson a zörgésen a mondandója. – Leginkább Hammersley vikomtessz lepett meg. Nem gondoltam volna, hogy ilyen bájos és meglehetősen rátermett teremtés annak a fafejű Brodericknek a húga.
– Valakinek örökölnie kellett a néhai vikomt eszét is, William. – Albert ajkaira mosoly szökött, és a mellette ülő nőre sandított. Mary moccant a helyén; furcsának érezte azt a smaragdzöld szempárat, de nem merte kimutatni kényelmetlenségét. – És mit gondolsz a házigazdáról?
– Léhűtő – vont vállat William. – És kevés a rangjához képest. Túl egyszerű ember. Látni rajta, hogy vajmi köze van a bárói ranghoz, és ha így halad a pénze elverésével, gyorsan le is mondhat róla a megélhetése érdekében. Hammersley rossz emberhez adja a húgát. Pénzt remél tőle, de valószínűleg egy lyukas pennyt se fog látni belőle.
Az ifiúr egy lángelme volt. Mary ezt talán a Moriarty házban töltött első hét után megmondta már, habár akkor még nem tekintette különösképpen jelentőségteljes dolognak, sőt, mitovább, még bosszantotta is néha William James Moriarty tudálékos stílusa. Aztán megtudta, hogy az egyetemen tanít, huszonnégy éves kora ellenére – majd megtudta, hogy fiatalkora óta tulajdonképpeni szakértelme a matematikának, a sakknak és ami a zenét illeti, a zongorának. Megannyiszor hallotta játszani, mióta náluk él. Sokszor a tanulása közepette játszott neki; vagy, ha nem is éppen a könyvek fölött görnyedő Marynek, inkább magának. Lehet, hogy csak szórakoztatni akarta magát, vagy éppenséggel a tanítványát, akit azóta, lássuk be, igen megszokott, sőt, meg is szeretett a család mindennapjaiban. Valójában nehéz volt bármiféle érzést is leolvasni a Moriarty fivérekről, élükön Williammel – lehet, hogy nem is szorult belé túl sok érzelem, de Mary azt is el tudta képzelni, hogy csak nagyon jól titkolja azokat.
– És mit szólsz a Hammersley vikomtesszhez, bátyám? – William egyenesen Albertnek intézte a kérdést, de Mary látta azt az apró, elsuhanó pillantást, amit Louis öccse felé vetett ezután.
– Én? – mosolyodott el Albert, s egyik ujja végigsimított a mellette ülő nő libabőrös felkarján. – Nekem menyasszonyom van, ugyan, Will – ingatta fejét. – Nem lenne szép dolog más nőkről véleményt nyilvánítanom.
– Hát nyilváníts úgy, mint emberről – vágott közbe remegő hangon Mary, és a mellette ülő férfira kapta a fejét, de nyomban el is szégyellte magát. Albert lesandított rá, s zöld szemeiben az öccsééhez hasonló furcsa fény lobogott.
– Emberről, hm? – somolyogta Albert. – Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy nem illik Telfordhoz. Remélem, hogy erre Broderick is minél előbb rájön majd, mielőtt ráerőlteti azt a felkapaszkodott ficsúrt és talál neki valaki mást.
– Ezzel csak az a baj, hogy foglalt vagy már, kedves Albert bátyám – mosolyogta William, és Alberthez hasonlóan keresztezte lábát. – Láttad, hogy nézett Maryre Broderick?
– Csak a vaknak nem tűnt fel – szúrta közbe Louis, aki szokásához híven elég hallgatag volt a kocsiút ideje alatt –, úgy nézte őt, mint oroszlán az antilopot.
– Pedig ha tudná – prüszkölte Mary, és egy kósza, göndör tincset elhajtott a szeme elől. – Rettentően kényelmetlen ez a hacuka meg a vakolat az arcomon. Mikor érünk már haza?
Amint kimondta ezt a szót, érezte, hogy Albert keze lentebb csúszik a felkarján az alkarjára, majd a kézfejére. Elzsibbadt tőle a gyomra; bár kesztyűt hordott, érezte a nagy tenyér forró, puha érintését, mely durva múltja ellenére nagyonis lágy és érzéki volt; előre meredt, hogy terelje gondolatait, de William úrfi végett képtelen volt. A karmazsinpillantás magához láncolta Mary őzszemeit, és egy enyhe féloldalas mosolyt csalt ki dús, hidegtől piros ajkaira. – Haza, kedves Mary?
– Rosszat mondtam, uram?
– Dehogy, dehogy – legyezte William mosolyogva. – Igazából nagyon szívmelengető ezt hallani magától.
– Kiválóan játszotta a szerepét – tette hozzá Louis, ajkain őszinte mosollyal. – Távolról sem tudná senki megmondani az igazat.
– Ezt csakis maguknak köszönhetem – bólintott Mary. – Amiért megtanítottak így élni.
– Nem kell ezt megköszönnie. Nem köszönetből vagyunk így magával – mondta Albert, és elvette a kezét a nő remegő kezéről. Kinézett megint az ablakon. – Tudja, Mary, ez a világ valóképpen teljes mértékkel a feje tetején áll és mi azt hisszük, hogy ez a normális, mert sosem láttuk két lábán.
– Kérem?
William elmosolyodott a nő zavart pillantása láttán. – A bátyám tulajdonképpen arra akar kitérni, amit már megtapasztalt maga is korábban.
– Melyikre is?
– Nemesnek nem születik az ember, tehát, mondhatni, mint olyan, nem természetes állapot – mondta William. – Az ember nőnek vagy férfinak születik. Ez már az anyaméhben töltött idő alatt eldől, de az... az, hogy hová kerül utána, nem a biológia és a józan természettudomány döntése. A nemesség egy olyan mondvacsinált dolog, ami miatt egyes emberek azt hiszik, többek, mint a másik, és olyan adottságokkal rendelkeznek, ami azzá teszi őket, amik. Tehát: nemesek, azért, mert ilyennek teremtették őket. Pedig ez nincsen így. A Linné-féle binominális nevezéktanban az ember homo sapiens sapiens, méghozzá mindenféle ember az. Linné, habár a korában is léteztek nemesek meg polgárok meg parasztok, nem fűz hozzá más megjegyzést. Nincs nemesi faj, ugyebár, így nem is lehet megállapítani az ember származását a biológiai kinézetéből, nemde?
– Hogy nem vagy még fáradt egy ilyen parti után, William? – sóhajtotta Louis, s mosolyogva döntötte hátra a fejét. Szemüvegét az ölébe helyezte, és felsóhajtva elfújt egy tincset az arcából.
– Felvillanyoz, ha másokat elemezhetek, ezt te is tudod jól – felelte William, és az öccsére nézett féloldalasan. – Holnap, továbbá, mivel szombat lesz, nem tartok órát sem az egyetemen. Talán kirándulhatnánk egyet a vidéki rezidenciánkba, nem gondolod? – Azzal egyenesen a Mary mellett ülő férfira pillantott, mintha az ő beleegyezését várná csupán. – Ott több szórakozási lehetőség van Bennynek is. Vasárnap, ha úgy tartja kedvünk, áthívjuk pár barátunkat és szervezünk valamiféle programot.
– Van olyanja a Moriarty családnak? – Mary, amint kimondta ezt, meg is bánta. Három kíváncsi pillantás szegeződött rá azonnal, ő pedig most még kisebbnek érezte magát abban a szűk kis utastérben, mint ahogy általában szokta.
– Ismerős, akkor inkább.
– Esetleg ki is maradhatna a vendéglátás – mormogta Mary az orra alá. – Túl sok volt már a parti mostanában.
– De hisz ez volt az első, amire maga is velünk jött – vágta rá William lendületesen. – Máris tele van a körömcipője vele?
Mary elfojtotta a vigyort, ami arcára akart terpeszkedni. – Ilyen ismerősöktől, igen, ifiúr.
– Ugyan – legyintett a szőke férfi –, Charlotte Hammersley meglehetősen kedélyes és eszes társaság magának. Még tanulhat is tőle.
– Nem kérek ilyen oktatókat, uram!
– Megelégszik tán a mostanival?
Mary elmosolyodott. – Azzal a szerénnyel, ami van.
– Ezt senki sem mondta még rá, attól tartok – felelte William. Csalfa pillantást cseréltek, s ennek a csalfa, mosolyba fulladó nézésnek Mary vetett véget. Oldalra biccentette fejét, mely így a rezgő, csörgő ablaküvegnek koppant, és a sötét, lidérces fényekbe és ködbe rejtőző londoni tájképet kezdte el nézni.