London, 1881. Viktória királynő uralkodásának ideje, s ezzel egyben, a Brit Királyság történelmének gazdasági, politikai és kulturális tetőpontja - a Hosszú Béke ideje, ahogyan azt emlegetni szokás. Nyugalom honol a világban, s abban a hatalmas orsz...
Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
Az éjszakai vihar lágy csendet hozott magával reggel. Kora tavaszra állt az idő, s ekkoriban igen jellemző volt az időjárás kettős viselkedése: tegnap délután, a teapartin meglehetősen kellemes szél fújt, s az ég is igen tiszta volt, majd hirtelen, szinte már-már mint egy isteni jelzés a tékozlás berekesztésére, szürke fellegek keltek az égen és ítéletnapi özönvíz szakadt London utcáira. Aztán a reggel csodás megújulás volt eme titánok háborúját idéző éjszakai égzengésnek: friss, lágy, alacsonyan szálló napfény sütött be a szoba ablakán, s mivel Mary éjjel zavarában a sötétítőket elfelejtette elhúzni, a fények gyermeteg játéka – na meg a fő utca zajai – felkeltették. Felkeltették... felriadt miattuk. Hirtelen nyitotta ki szemeit, s megfordult másik oldalára; az ágynemű gyűrt, fehér szaténfodrokban állt mellette, a takaró rajta elhajtva oldalra és a párnák össze-vissza, egymásra merőlegesen feküdtek a párhuzam helyett... igen. Hogy is felejthetné el? Tegnap éjjel Albert a szobájába kísérte, s amikor Mary az ajtóban jóéjszakát kívánt köszönni, ő nem tágított. Bejött. Az ágy felé terelte halkan a sötétben, nem megzavarva a békésen alvó Benjamin álmait, majd ketten bújtak be a vastag paplan alá... Megannyiszor történt már ez, s Mary megannyiszor restellte rossz szokását, amit ekkor elkövetett állandóan. Közel bújt Alberthez, próbálta ágyékának nyomni fenekét és mintha arra a pár pillanatra el is felejtette volna, hogy a kisfia alszik a mellettük lévő ágyban – de az úr sosem reagált a kísértésre. Most is eljátszotta, ha nem csaltak az emlékei... s amint felült az ágyában és megigazgatta a finom lenből készült hálóingjét, arca füléig vörösödött gondolatainak hatására. Hogy lehet ilyen őrült? Korholta magát. Korholta magát azért, amit érzett a férfi iránt. Korholta magát azért, amiért nem tudott elég alázatosan viselkedni, s korholta magát azért, mert nem volt képes irányítani az állatias vágyait. Mert ezt másnak nem bírta nevezni, csak állatiasságnak... a Moriarty fivérek sokkalta kifinomultabbak voltak ennél... mindegyik egy tökéletesre faragott antik görög remekmű, amelyeket a British Museumban láttak William úrfival, amikor ellátogattak oda. William úrfi... elmondta neki azt, hogy mit kell tudni különféle képzőművészeti alkotásokról. Sokat időztek az antik mellszobroknál. William Moriarty nemcsak matematikában, zenében és sakkban volt jártas... fiatal kora ellenére rengeteg mindent tudott a világ és a társadalom, az országok működéséről, sőt, műalkotásokról és képzőművészeti korszakokról... Volt egy szó, amivel egyszer Albert illette, de Marynek nem jutott eszébe ebben a pillanatban. Felkelt az ágyból és nagyot nyújtózott; az ablakhoz lépve letekintett a reggeli napfényben ébredező városra (a szobája az első emeleten volt), és egy kisebb ásítás szakadt ki ajkai közül. Fogalma sem volt, hogy ma milyen szerepet is kellene magára öltenie; azt tudta, hogy nemsokára hazaér a család maradék, ügyes-bajos része is, és feltételezhetőleg ők is hivatalosak a hétvégi kirándulásukra. Bár, ahogy Sebastian Morant ismerte, a nyakát tette volna rá, hogy semmi kedve nem lesz a "kiruccanáshoz", ahogy azt ő nevezte általában. Úgy fél éve lehettek a család tagjai. Sebastian Moran, Fred Porlock és Irene... azaz James. Irene... Irene egy nő volt, csakúgy, mint jómaga, s a csalások nagymestere – habár Mary sosem firtatta, szöget ütött a fejében a hirtelen megjelenése és a furcsa viselkedése, amit mutatott. Férfiként öltözött, férfi nevet viselt és általában egy távolról jött rokonként mutatták be a rendezvényeken őt. De Maryt nem érdekelték ezek az apró-cseprő dolgok, úgy volt vele, hogy nem az ő problémája, s legfőképpen, nem is az ő dolga. Kicsiny kíváncsiság talán pislákolt titkon gyermeteg lelkében; ezt mégis képes volt eloltani, hogyha arra gondolt, hogy vajmi kevés köze van, s a történtekre éppenséggel semmiféle befolyást nem képes gyakorolni. Az övé csupán egy passzív szerep volt, amit egy fogadás szült, semmi több, s amiből bármikor kidobhatták, ha már nem találták megfelelőnek rá. Legalábbis, ő így gondolta először. Aztán eszébe jutottak Albert Moriarty borízű szavai, melyeket éjjel az ajkára suttogott fáradt, szivartól rekedtes hangon. Felöltözött. Egy egyszerű, hosszú és fekete szoknyát vett fel, mindenféle merevítő és abroncs nélkül. Lágyan simult az alakjára, s mivel három rétege volt, ápolt és egyben eltakart. Felülre inget hordott általában, egy gyengébb csontozatú fűzővel, ha éppenséggel nem volt otthon senki, s vendéget sem vártak aznap. A haját kieresztette, s miközben egy fésűvel megpróbálta kibontani hullámos tincseit, szinte alig neszezve kilépett a folyosóra. A családfő újítása volt az elmúlt év derekán egy olyan helyiség kialakítása, ahol mosakodni lehetett. Mary persze nem érette ennek a szükségét, viszont Albert Moriarty kikötötte, hogyha tisztálkodni szeretne a család valamelyik tagja, legyen szíves ezt a helyiséget használni. Nem sokkal volt másabb egyébként, mint a konyha: vajszínű járólap fedte és lambéria, fölötte pedig világos színű tapéta. Egy tükör, alatta mosakodóállványon egy tállal, mellette rézdézsában víz. Hideg volt kissé, amikor Mary belemerítette kezeit és a tál fölött megmosta az arcát. A vizet a másik dézsába öntötte a porcelántálból, majd a tükörbe nézett; kicsit álmosnak látta a saját fizimiskáját, és ezen a tincseinek igazgatásával próbált valamicskét segíteni. Az elmúlt egy évben igen kikerekedett az arca. Érezte is, hogy sokkal szorosabbra kell húznia a fűzőjét, hogy ugyanazt a megszokott derékméretet érje el, mint amit akkor produkált a teste, amikor először húzott nemesi hacukát magára. Akkor úgy érezte, mintha álarcos bálba készülne; aztán William úrfi igen határozottan elkezdte helyes járásra és beszédre, olvasásra és írásra tanítani, s már nem érezte annyira szórakoztatónak a helyzetet. Utólag viszont, ahogy visszagondolt, a végefelé szinte élvezte azt az időt, amit Williammel tölthetett. Különös fiatalember volt: a humora igen sajátos, s láthatóan tudta, mikor mit és kinek kell mondani ahhoz, hogy kenyérre kenje az embert. Ez Maryvel is sikerült, ő viszont sohasem bánta. Kettő koppintás az ajtón; Mary összerezzent, s még mielőtt bármit is mondhatott volna, egy mogorva, érces és mély hang szólalt fel az ajtaja túloldaláról. – BONDE, TE VAGY BENT MEGINT EDDIG, AZ ISTEN ÁLDJO... – A férfi viszont nem bírta befejezni vehemens megjegyzését. Az ajtó kitárult előtte, s amikor az alacsony nő szemébe nézett, megnémult. Kicsit méregette. Láthatóan nem tudta őt hová helyezni emlékezetében, s eme zavartsága arcára is kiült. Végül, pár másodpercnyi szünet után elkerekedtek szénfekete szemei és nyelvével jóízűen csettintett egyet. – Mary? Egek, de megváltozott! – Üdv, Sebastian – felelte a nő. – Felettébb csodás reggelünk van, nemde? – Nem látta véletlenül Jamest? – Melyiket? Sebastian Moran prüszkölt egyet. – Ne szórakozzon! – Tulajdonképpen, ma reggel még egyiket sem – rázta a fejét az alacsony nő (valóban, alig ért Sebastian válláig), s mint egy aprócska árnyék, elsuhant a férfi mellett. Helyet cseréltek ezúttal: Moran állt az ajtóban, Mary pedig háttal már a folyosónak, láthatóan éppen távozásra kész módon. – Fel sem ismertem. – Ezt vehetem bóknak, Sebastian? – Vegye, aminek szeretné, Mary – felelte a magas férfi, s kezét az ajtó kilincsére helyezte. – Ha esetleg látná Bondot, szóljon neki, hogy kerestem. – Mikor érkeztek haza? – Tegnap éjjel. Hajnali kettő körül. – Olyan későn? Moran megakadt egy pillanatra. – Késett a vonatunk. – Értem. – Mary ezt sem firtatta jobban. Úgy érezte, nincs szüksége Sebastian magyarázatára. Nem is érdekelte túlságosan. Hisz nem az ő dolga, hogy hová és mikor mennek a család tagjai. A férfi biccentett elköszönés gyanánt, majd magára zárta a mosakodószoba ajtaját, Mary pedig sarkon fordult és a folyosón át elindult az alsó szintre, egyenesen a konyhába, ahová a lépcső alatti kis szolgálati ajtón jutott be (a rendes bejárat az udvarról nyílt).
