London, 1881. Viktória királynő uralkodásának ideje, s ezzel egyben, a Brit Királyság történelmének gazdasági, politikai és kulturális tetőpontja - a Hosszú Béke ideje, ahogyan azt emlegetni szokás. Nyugalom honol a világban, s abban a hatalmas orsz...
Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
A vidéki Moriarty-villa valóban nem volt a legkisebbikek egyike; három emeletes, az előző század derekán épített ódon palota, megközelítőleg húsz szobával és egy külön a személyzetnek felhúzott, a főépülettel összekötött szállóval. Szimmetrikus elrendezésű, hasonlatos az uralkodói vidéki paloták egyikéhez, már-már azoknak kicsinyített mása... a falai mégis hidegek és csípősek a téltől, melynek java alatt lakatlanul álldogált a gigászi birtok fagyos szíveként – kiemelkedett a mezőkkel és szántókkal tarkított, dimbes-dombos tájból, s az úton érkező már legalább három mérföldről láthatta hatalmas, mélykék cseréppel fedett tetőszerkezetét, s a bal szárny mögött emelt télikert üvegfalainak csillogását. Mary nem is mert arra vállalkozni, hogy egymaga a kies csarnokok és eldugott emeleti szobák felkutatására induljon. Meghagyta ezt a szórakozást ragyogó szemű kisfiának, aki attól a pillanattól számítva, hogy átlépték a küszöböt, el nem engedve Louis kezét, követte, mint egy aprócska árnyék. Louis persze nem ellenkezett: kézen fogta a fiút, felvezette az emeletre, s onnantól fogva a nap hátralévő részében nem is látta őket senki. Miután megérkeztek, a személyzet leginkább a bőröndök rendezésével volt elfoglalva... "személyzet". Annyit tett a Moriarty családban, mint Sebastian Moran és a társa, Fred, illetve az öreg Jack és Miss Adler... vagyis, James, más nevén. A vidéki villa télikertjét egy helyi kertész tartotta rendben, s párszor annak felesége és sógornője takarították ki a nagy szobák sokaságát – leginkább éppen ezért letakarva álltak a drága anyaggal és gobelinvarrással borított garnitúrák, hogy a por még véletlenül se egye beléjük magát. Nem volna egészséges sem a fizikumra, sem a reputációra nézve. Különös illat lengte be a szalont, ahol Mary először megállt, s próbálta nem kinyitva tartani száját. A füstölgő fa, s a kintről beszűrődő friss föld illata keveredett szokatlan fűszeres aromákkal, melyek nagy eséllyel a konyha felől érkeztek. Szakácsnőt mindenféleképpen fogadtak a környékről: egyik nő sem rendelkezett kiemelkedő tudással a főzés terén, s mivel holnap szűk körű fogadást tartanak, szükséges a megfelelő étek az asztalra. Egyébként, itt híján voltak hivatásos személyzetnek, s ez Maryt igen örvendeztette. A londoni lakásukban a hidegvíz kiverte a szolgálólányoktól és a szakácsnőtől, akiket a férfiak nem bírtak helyettesíteni, ebben a hideg kúriában viszont otthonosabban kezdte érezni magát pár óra leforgása alatt, mint a belvárosban egy év elteltével. Bár... üres telekre is könnyebb építeni; mondják azok, akik kiemelkedően értenek hozzá. Valahogy Mary is hasonlóan lehetett ezzel magában – Londonban túl sok keserű emlék vette körül, ha elhaladtak pár úton kocsival és kinézett az ablakon. Olyan embereket látott, akiknek ismerős volt az arca, s amellett, hogy igenis örült a jó soruknak, szánta amazokat magában. Itt nem volt ilyen. Itt teljesen új és idegen volt minden neki – egy olyan alap, amire ő maga építhetett most. És úgy érezte egy pillanatra, hogy építeni is fog... Kettő koppintás hallatszott a földszinti szalon félfáján, Mary pedig összerezzent. Az ablakon kifelé nézett mindezidáig, s a távolba meredt, de amikor meghallotta az ütemes lépteket közeledni, a szoba közepe felé fordult. – Hogy tetszik? – kérdezte Albert, megállva pár lépéssel a nő előtt. – Kicsit hideg... még. – Mary feltörő zavarában körülnézett. – De csodálatos. Kicsit nagy... – Hatalmas – tette hozzá Albert és ő is körülnézett a néma szalonban. – Louist és Benjamint mindenbizonnyal nem fogjuk látni vacsoráig. Elvesztek az emeleti könyvtárban. William az első emeleti dolgozószobájában pihent le a kanapéra, a többiek pedig éppen a takarításba kezdtek bele. – Sebastian is? – Mary oldalra lépett, el a kandalló előtt, és végighúzta a peremén az ujját. Nem állt rajta por, s a hamu friss volt az égéstérben. – Ő fát vág Freddel. Szerencséje volt, valójában – mosolyodott el Albert, és kioldotta felöltőjén a gombokat. – Mr. Baton és a felesége, meg annak a barátnője eljöttek rendbe szedni a szobákat. Már kiküldtük a táviratokat a vasárnapi fogadásra. Mary egy reszketeg sóhajt eresztett el. – Talán problémája van a fogadásokkal, Mary? – Nem mondtam egy szóval sem, uram... – rázta a fejét a nő, s leszegte közben pillantását. – Én csak... nem érzem úgy, hogy jó lennék a fogadásokban. – Nos, szerencséje, hogy ez nem lovi – felelte Albert és elmosolyodott ismét a nő zavart ábrázata láttán. – Jöjjön. Baton már előkészítette nekünk a lovakat. – De uram... – Parancsoljon, Mary. – Így? – mutatott végig magán. Albert végigmérte a nő csodaszép padlizsánlila ruhakölteményét és egy féloldalas mosolyt vetett. – Lehengerlően impozáns ez a ruha, ha nem haragszik. – Dehogy haragszom de... uram. Ebben én fel nem tudok szállni a lóra, főleg nem széttett lábakkal. És kérem! – csattant fel kicsit epésebben, amikor észrevette, hogy Albert arcán szinte levakarhatatlanra nőtt a mosolya. – Ne vigyorogjon úgy, mint a rohadt tök! Rettentően ijesztő! – Ne haragudjon – rázta fejét a férfi és sóhajtott egyet. – Túlságosan is jó érzés ugratni magát. – Ugratni? – prüszkölt Mary, és az elinduló Albert nyomába szegődött. – Hogy érti, hogy ugratni, uram?! – Tréfálni, megviccelni... különösen édes teremtés olyankor... – hirtelen lefékezve megállt az ajtóban, Mary pedig szinte nekiütközött hátának. Egymásra néztek, s a férfi ismét elmosolyodott. – Olyankor, amikor mérges. – A tekintetes úr nem látott még engem igazán mérgesnek, az a baj. Albert megfordult és mélyen az előtte álló nő szemébe nézett. – Meglehetősen igaza van, Mary. De ha nem neheztel rám ezért, nem is kívánom kiérdemelni a haragját. – Nem haragszom, uram... – Mary lesütötte pillantását ismét. A férfi közel állt hozzá... túlontúl közel. Érezte a dohány és a friss szappan illatát, ami kellemes kölnivel keveredett, s a gyomra megbizsergett tőle. – Nos, remélem nem is fog haragudni ugyanis... feltételezhetőleg nagy lesz magára a nadrágom. – Parancsol? – Kölcsön adom magának egy ingemet és nadrágomat. A bőr fűzős csizma, amit a múlt héten vettem magának, megteszi majd, ugye? Félek, hogy az enyém nagy volna a lábaira. Mary zavartan biccentett egyet; nem nagyon tudott mit hozzátenni ehhez, s ha jobban belegondolt, megint elkezdte szégyellni magát – rémesen viselkedett Albert Moriartyval az elmúlt pár percben, indulatosan és forrófejűen, nem úgy, amely az uraság rangjához méltó volna. Egyenrangúnak kezelte magukat, s egy kis időre elhitte, hogy tényleg egyenrangúak... – Jöjjön. – Albert hangjára, s érintésére megrezzent, amikor a férfi finoman felkaron fogta és az emeletre vezető páros lépcsősor felé indultak el. – A szobánkban van már a bőröndöm, és ha óhajtja, át is öltözhet. Mary lelassított a lépcsőkön egy pillanatra, s érezte, hogy szíve hevesebben kezd el dobogni, mint ahogy eddig. Nyelt egyet, s torkában furcsa gombóc keletkezett a gondolatra, hogy ők most ismét ketten lesznek az emeleten... s hogy át kell öltöznie... és az uraság... – Megvárom kint, rendben? – sandított vissza rá Albert, amikor a fordulóba ért. – És utána megmutatom a vidéket magának, amíg csak látunk a nap fényénél.
