Goodbye, New York | enhypen

FEJEZET: 3.

A GITÁR

Tudjátok, mindig is imádtam vezetni.
A vezetés egyfajta stressz levezető dolog volt nálam.

Ha ideges voltam, stresszes, szomorú, akkor mindig gyorsan száguldottam, annak ellenére is, hogy jogosítványom még nem volt. Bár most sincs. De legalább otthoni terepen voltam, ahol ismertem minden egyes kis egér-lyukat.

Imádtam, ahogyan a szél száguldott be az ablakon, ahogyan a kedvenc számaim énekeltem Jázminnal. Szerencsémre a rendőrség sem kapott sose rajta. Még is, mintha az államokba jövetelünk csak balszerencsét hozott volna nekünk.

Miután Jay és a Heeseung csávó kiléptek, magunkra hagyva minket, abban hittem, hogy visszajönnek. Évek óta egy imát sem ejtettem ki az ajkaimon, még is miután lezártam az ajtókat, egyből imádkozni kezdtem.

Bár még magam sem tudom miért.

Jay, nem érdemelte meg az imáimat, de annak ellenére is reménykedtem, hogy visszajön. Heeseung jó arcnak tűnt, és ő kezelte le Jázmin sebét. És végül magunkért imádkoztam, hogy élve jussunk vissza Európába. Lehet túl reagálom, de ezt egyszerűen nem lehet nem túl reagálni.

A banánhal kulcsszó pedig nem segített a helyzeten, csak még jobban összezavart. Az a szó egy fikcióból származik, nem létezik a való világban, nem létezhet. Nem létezik, hogy pont mi bele keveredtünk ebbe, ez csak egy álom. Egy álom, ami oly annyira valós, hogy számos csípés után sem vagyok képes felkelni.

-Vivi, még hallasz valamit?- fordult felém Jázmin, megérintve a vállam.

Riadtan húzódtam hátrébb akaratlanul is, majd lassan simultam Jázmin érintésébe. Az igazat megvallva, sose voltam a testi kontaktus híve, de most jól jött volna egy ölelés.

-Egy hangot sem hallok, és Jay sem kiabált. Megnézzem?- kérdeztem felé fordulva, majd az ablakra böktem az ujjammal.

Nem nyitnám ki az ajtót, csak lejjebb húznám az ablakot, hogy ki nézzek, mi is történik, mivel már egy jó ideje csönd van. De eszembe jutott Jay mondata, hogy az ablakot se húzzam le. Basszus.

-Átülök a kormány mögé, és onnan kinézek, oké? Te tárcsázd Rikit, ha szólok, kérlek.- mondtam el a kis tervem Jázminnak, aki bólintott.

Jázmin felemelte a sérült lábát, majd én lassan átmásztam a vezető ülésre, beindítva a kocsit. Mélyeket lélegezve vettem rá magam, hogy lejjebb húzzam az ablakot, de épp akkor hallottam egy lövést.

Megriadva vágódtam az ülésnek, Jázminra kiabálva, hogy hajtsa le a fejét. Kibaszottul szar helyzetben vagyunk, magunkra maradva. Csak kerüljünk ki innen, egyből indulunk vissza Európába. Egy percnél tovább sem maradunk.

-Szerinted, b-bajuk esett?- kérdezte Jázmin, a hangjából ítélve, a sírás szélén állt. Megtöröltem a pulcsim kezébe az orrom, majd felnevetve fordultam hátra.

-Ugyan, Riki azt mondta Jay e-erős, Heeseung, Heeseung pedig okos, biztos kitaláltak valamit.- nyugtattam meg a barátnőm, aki bólintva dőlt hátra.

Nem jó, ha mindketten pánikolunk, legalább Jázminnak higgadtnak kell maradnia.

Már fordultam volna vissza, de robbanást hallottunk, a messziben pedig láttam is a nagy, sárgás vörös tüzet. Mindent belepett maga körül, és vészesen közeledett felénk is.

Tipliznünk kell. Most azonnal.

Indítottam a kocsit, már hajtottam is volna el, amikor valaki erősen kezdett kopogni az anyósülés ablakán.
Jayt megpillantva azonnal felnyitottam a zárt, magamban megköszönve, amiért biztonságban tértek vissza.