Kedves S, vagy Σ; nem számít milyen nyelven írom, a lényeg, hogy neked szól.
Március eleje van, elkezdődött a tavasz. A madarak csiripelnek. A kertben nyílnak a virágok. Finom illatokat árasztanak, méhek repkednek körülöttük. Vagyis gondolom. Csak gondolom, mert ma nem vacogva keltem fel. Amúgy nem tudom. Kitalálod miért nem tudom? Mert amióta nem látlak, nem hallak és nem érintelek; nem érdekel semmi. Azt se tudom hány óra, este van már vagy reggel? Ettem ma már egyáltalán? Érdekesebb lenne, ha itt lennél. Vagy én lennék ott.
Másképp is végződhetett volna. Nem gondolod? Bánom, hogy a mély szomorúságom elvette az emlékeimet. Mindent egy dobozba sűrítettem, ami veled kapcsolatos. Ez a doboz a szívemben van, lakat sincs rajta, hisz csak én láthatom.
Csak én láthatom a visszajátszott napokat, amikor csak téged figyeltelek. Ahogy dolgozol, ahogy nevetsz, ahogy eszel vagy beszélsz. Szerettem, ahogy rám nézel, szerettem a hajad, az orrod, a fogaid, vagy a kis almád. Ahogyan angolul beszéltél, amiket mondtál nekem, ahogyan tanítottál, vagy kinevettél. De tudod jól - sőt, olyan mintha mindenki tudná már - hogy az illatod volt az, amitől minden kiment a fejemből egy másodperc töredéke alatt. 3 méter távolságból is éreztem, ha ott vagy. Szerettelek a közelemben tudni. Olyan érzés volt, mintha úgy meg tudnálak védeni bárkitől és bármitől. De neked nem kell senki.
Alig várom, hogy elmeséljem a történeted a jövőbeli unokáimnak. A sztori címe 'az a bácsi Görögországból' lesz. Előre tudom, hogy oda és vissza lesznek érted.
Vajon milyen érzések fognak kavarogni bennem miközben mesélek? Már csak abból is kiindulva, hogy az unokákról ejtett pár szó után könnybe lábadt a szemem, arra gondolva, hogy ők a Mi unokáink is lehetnének.
Vajon meddig érzi az ember a szívfájdalmat?
