A napok az étteremben ugyanúgy mentek tovább. Kezdtem belerázódni és megszeretni. Miattad. Már az boldoggá tett, ha láthattalak Kedvesem, ha rádmosolyoghattam, és megkérdezhetted; mit mosolyogsz annyira? Miattad. Mikor eszemet vesztve szaladtam és csináltam mindent egyszerre, csak a munkámra fókuszálva; te mindig ki tudtál zökkenteni. Az illatoddal, a jelenléteddel, a hangoddal. Úgy láttál engem, mint egy elveszett kislányt, egy madár fiókát, aki kiesett a fészekből, pedig nem voltam az. De bezsúfoltam magam ebbe a szerepbe, mert ha nem így láttál volna engem, talán nem segítettél volna ennyit. Mindent miattad csináltam, csak a te figyelmedre volt szükségem és máris úgy éreztem minden rendben.
De időközben semmi nem volt rendben. Elvesztem. Csak akkor jött egy kis fény az életembe, ha te adtál egy picit. A barátaimmal egy házban laktam, mégsem szóltak hozzám. Tudod miért? Miattad. Tudták, hogy mi lesz ennek a vége, de azt is, hogy megyek a saját fejem után és majd, ha megtörténik a baj; sírva csúszom oda hozzájuk, hogy átöleljenek.
Csak arra nem számítottam, hogy rám se fognak nézni.
