Összevesztünk. De úgy igazán kurtán furcsán. És nem annyiból állt, hogy utállak, ne szólj hozzám többet. Nem, dehogyis. Minden haragot, ami bennem volt rádzúdítottam, ahogyan te is. Csalódtál bennem és megértem. Undorítóan viselkedtem, és ha visszamehetnék, minden bizonnyal okosabb lennék ezúttal. De megtörtént és beállt a csend. Nem volt több viháncolás és közös pillanat Veled. Üresen teltek a napok, úgy gondoltam a régi és új barátnők sokkal többet érnek, mint egy srác. De értsd meg, hogy én csak ezt ismertem. A személyiségem még ki sem fejlődött és nehéz úgy cselekedni okosan, hogy azt sem tudom ki vagyok én valójában.
Mert nem bántani akartalak, csak megértetni veled, vagy megéreztetni veled azt a fájdalmat, amit te okoztál nekem. És ezt a megfélemlítéseddel tettem, vakon bízva új emberekben, akik azt hittem soha nem fognak átvágni.
Néha olyan volt, mintha látnád a jövőt. Sokszor néztél rám azzal a tipikus mindenttudó nézéseddel, és ez a frászt hozta rám. Mert tudtam, hogy tapasztaltabb vagy és már sok mindent megéltél, de hagytad, had éljem meg én is ezeket egyedül. Vajon jobb lett volna, ha előre szólsz? Kétlem. Hisz úgyis megyek a fejem után.
És mikor már azt hittem ez a dolog teljesen meghalt, mert megöltem, hirtelen lett egy pillanatunk. Újra. Olyan érzés volt, mint a legelején. A tányérokat pakoltam sorrendbe, és egyet véletlen rossz helyre raktam, te pedig mint az első napomon úgy nevettél ki és néztél rám a játékos szemeiddel, én pedig hatalmas mosollyal viszonoztam ezt. Tudtam, hogy tudod. Hogy te is érzed, S.
Aztán teltek a napok, a hetek, de én ebből semmit nem érzékeltem. Reggel felkeltem, elkészültem, felszálltam a buszra és dolgoztam. Hazaértem, lefürödtem és aludtam. Felkeltem egy órára és újra visszafeküdtem aludni. Eközben a barátnőim már teljesen kizártak engem az életükből, mintha ott se lettem volna. Zombiként éltem a mindennapokat és csak a reggelt vártam, hogy újra lássalak. Reménykedtem, hogy megint felhívsz, hogy találkozzunk, de nem hívtál. Hogy talán rámírsz, de nem írtál. Érted éltem és haltam. Érted keltem fel minden egyes nap. Tönkretettél és ezt szebb szóval nem lehet kifejezni.
Mindenki észrevette körülöttem, hogy valami nem oké. Talán én is, de annyira nem érdekelt, mert lefoglalt az, hogy vártalak. Még én sem értettem magam. Mit is akartam én tőled? Még ha össze is jön; a kapcsolat nem éli túl.
Mikor egyedül voltam otthon rád gondoltam, vajon most mit csinálhatsz? A szabadnapomon beálltam és rád gondoltam, vajon még mindig tetszem neked, vagy végképp elvágtam magam nálad? Ebédeltem és rád gondoltam, vajon megint a raktárban eszel, elbújva a managerek elől, mint egy kisegér? Aludtam és rád gondoltam; átölelhetnél.
