Mikor hajnalban hazaértem és befeküdtem a barátnőim közé bátran állíthatom, hogy én voltam a legboldogabb ember a világon. Mert minden porcikámból a Te illatod áradt; a hajam, a pulcsim, a kezem. És nekem ennyi elég volt. Az elmúlt pár együtt töltött óra járt az eszemben, csak az, hogy veled lehettem és ez mennyire szívmelengető érzés. Nem gondoltam rosszként a dologra, ami történt, senki részéről. Csak szerettelek volna szeretni.
Arról megfeledkeztem viszont, hogy a barátnőim az utolsó cigit szívták el nélkülem, mert én szerettem volna józanul megjelenni elötted és minden pillanatra emlékezni. Bár így is sokat felejtettem. És én a közös film nézés és összebújás közben leléptem, mert veled volt találkozóm. Felfogod mennyit értél nekem? Ezzel a két lánnyal nőttem fel és mindent velük tapasztaltam meg. Én mégis azt mondtam "S.-al találkozom". Olyan érzés volt veled minden egyes találkozás, mintha karácsony lenne és a legújabb játékot kapnám meg.
Mikor reggel felkeltem és elkészültem munkába csak te jártál a fejemben, bár mikor nem? Emlékszem az étteremben odavergődtél hozzám és megkérdezted mélyen a szemembe nézve, jól vagyok-e. Az igazság az, hogy valahol mélyen legbelül rettenetesen emésztett a dolog, ami köztünk zajlott, de abban a pillanatban, ahogy rádnéztem csak annyi futott ki a számon, hogy igen. Mert minden épeszű és racionális gondolatomat elvetted. Elvesztettem a józan eszem a szemeidben.
'Igen'. Talán megint csak a legegyszerűbb utat választottam, hogy ne kelljen még rajtam is aggódnod. De valójában mérges voltam, és hirtelen tönkre akartalak tenni és tudtam, hogy csak egy szavamba kerülne.
Aztán tettem is egy rossz dolgot, amire nem vagyok büszke és soha nem is leszek. De megérthetted volna. Mert te bántottál először. Akarva, akaratlanul.
Vihar előtti csend.
