Végül elindultunk haza, lehúztad az ablakot, én pedig magamat ostorolva néztem ki az elsuhanó tájra. Nem szólaltam meg, mérges voltam, mert azt hittem én rontottam el valamit. De ehhez két ember kellett, amivel én nem voltam tisztában. Mint később kiderült te azt hitted sírok, de nem sírtam. Tartottam magam, mert nem akartalak feldühíteni. Az járt a fejemben; így is sok problémád és felelősséged van, ne legyek én is még egy púp a hátadon.
Mikor megálltál az egyik sarkon P.-ban, és majdhogynem rámparancsoltál, hogy szálljak ki, nehogy valaki meglásson minket; én még az utolsó kis szeretetemmel rajzoltam egy szívet a bepárásodott ablakra. Viszont te ahelyett, hogy mosolyogtál volna ezen, inkább azt mondtad; töröld le, mert ott marad és lebukhatunk. Letöröltem és kértem egy utolsó csókot, amire azt felelted; takarjam el az arcunkat, mert megláthatnak.
Nem fogtam fel, hogy valójában szégyellsz engem és félted saját magadat. Én a lelkemet adtam neked. De be kellett volna látnom, hogy neked erre nincs szükséged, már akkor, mikor először hajoltam ajkaidra és elhajolva pirultan bújtam a nyakadba és te azt mondtad ne legyek romantikus, mert ez nem a te műfajod.
Akkor mi?
