Valahogy benne ragadtam ebben a három hónapban, és nem csak miattad, de főleg Te hiányoztál a legjobban. Mert amilyen nehéz volt beilleszkedni és berendezkedni egy teljesen idegen helyre; olyan furcsa volt haza jönni és a kényelemben ellazulva élni a mindennapokat. Hiányzott, hogy mindennap szaladgálhassak és idegenekkel találkozzak, sokat beszéljek angolul és sziesztázzak a délutáni hőségben. Minden rossz és jó hiányzott és nem voltam hajlandó elfogadni, hogy már vége. Szinte mindennap megnyitottam a galériám, hogy a három hónap alatt készült összes képet, videót, screenshotot vagy bármilyen emléket visszanézhessem. És talán ez miatt, talán más miatt; nem sikerült a jelent megélnem. Vagy a múltba repültem vissza, vagy a jövőről fantáziáltam. Mert én tudtam, hogy vissza fogok menni, még mikor haza se értünk.
Úgy éreztem ott van az életem, mindenem otthagytam abban a hotelban, a tengerben, az autódban és a kis faluban, ahol éltünk. Az összes nevetés, gitározás és éneklés, UNO-zás és ivás, az összes szívás és sírás ottmaradt a parton, az erkélyen. És lehet, hogy jó ügy érdekében hagytuk ott, de én úgy éreztem; össze kell őket szednem újra.
Szóval remegve, félve, rettegve és sírva, hogy egyedül kell mennem; 4 óra alatt már a hotelben voltam. És nem is érdekeltél. Amennyire fájt a szívem érted; annyira nem érintett meg, hogy újra látlak. Annyira kíváncsi voltam megváltoztál-e, és boldog voltam, mikor láttam, hogy nem. Sötétszőke haj és mogyoróbarna szem: pipa. Ravasz mosoly és gödröcskék: pipa. Izmok: pipa. Egyenruha: pipa. Kutató tekintet: pipa.
Aztán rámírtál hajnalok hajnalán és elhívtál találkozni. Ismerős ez a mondat? Elutasítottalak aznap este és úgy éreztem a legjobb döntést hoztam meg és okos voltam. Lassan de biztosan rá kellett jönnöm, hogy a szörnyeteg nem te voltál, hanem azok, akikben hittem és akiket nagyon szerettem. Valójában nagy részben miattuk mentem vissza, hogy újra együtt dolgozzunk, ugyanolyan hangulatban teljenek a napok az étteremben, sokat nevessünk és újra érezzem a szeretetük.
De őszintén? Nem éreztem.
Pár nap múlva meggondoltam magam. Azért jöttem ide, hogy fejlődjek emberként és teljesen felnőjek. Viszont ez azt is jelentette, hogy le kellett ülnöm és bocsánatot kellett kérnem. Meg kellett tanulnom megbeszélni a dolgokat, nem lerendezni annyival, hogy 'a másik a hibás'.
Nem voltam tökéletes és érted készen álltam ezt bevallani magamnak.
